Igen, akkor ott előadtam. Elétek álltam, milyen jó beszélgetések születnek néha az ilyen töredékekből! Alig született, alig élt, alig halt, és mégis megfelelő témának. Történeteimben keresek valamit, ami ide illik, hézag nélkül, csak úgy, beleilleszthető ritkás emlékeimbe, és általános. Amit majd ti is, és mindenki használni tud, az idők végezetéig. De aztán érzem, rájövök, hogy nincs olyan emlék, olyan benyomás, érzés, sem gondolat, ami használható lenne az örökben. Akkor meg minek törjem magam. Elmentek mind, elmúltok, velem együtt, ahogyan a tengerparton filmezett széplány, a dalban megörökített érzelem, a zen mester által megélt pillanat, a szent által felszínre hozott igazság, az isten által teremtett világ. Valóban, mind mulandó. Mind. Ti is. Beszélhetünk, barátkozhatunk, összekapaszkodhatunk, és együtt pörgünk a semmibe, a lassú. az élet partjait mosó, és lassan elsodró, elhordó, szelíd feledésbe. Barátaim, ennek az egésznek semmi értelme nincs. Soha nem is volt.  Álmaink adták a teret, szerelmünk a kereteket, lelkünk a színeket. Annyit beszéltem nektek az elmúlásról, hogy megértettem. Magányos a születés, és magányos a halál, akár értetted a teremtés természetét, akár nem. Minden mindegy. A pillanatok felhalmozódnak, rádnehezednek, és ha túl sokan vannak, akkor ellep, elönt, maga alá temet, felold, az éterbe lő, amit összehordtál. Tovább adjuk, ami sosem volt a miénk. Örökölt élet, ajándék lelkek. Nem éreztem semmit, ami az enyém lett volna, nem teremtettem, nem akartam, csak azt, mit valami akart általam. Nem szerettem, csak mit szomjam belém plántált. Bocsássatok meg szeretteim, engedjetek el vágyaim, kibogozhatatlan vagyok. Mintha súly lenne minden. Csak szabadulnék. Bár lenne isten, bár lenne törvény, odadobnám lelkem és bölcsességem a célért, és a mindenen túljutó akaratért. Senki nem akarta még ennyire a rendet és a megoldást, és most lassan, teátrális gesztusok nélkül elhamvadva kell megélnem létezésem nyomorult kihunyását. Még ha az isten halna meg velem, együtt hullnánk a semmibe, de csak magam hunyok ki, egyedül, akarattalanul. Ó, ha a bölcsesség valóban jelentett volna valamit! Kicsiny fényvillanás, millió és millió halállal együtt a sötétbe hulló apró fénypont, de a magam színpadán tragédia, komédia, dráma és líra, a magam szőtte történet katartikus befejezése, a főszereplő tragikus aláhullása és felemelkedése, de nem. Alig éltem, ne higgyetek el semmit, felejtsetek el, és éljetek, amíg lehet.