Barátaim, jó hírt, evangéliumot hirdetek nektek. Örömhírt hoztam, az öröm híre vesz körül bennünket, mert a jelek, melyek a világ felől vagy önmagunk mélységeiből hozzánk beszélnek, melyeket megértünk, és azok is, melyek elkerülik értelmünket, mind hírhozók. A hírhozók pedig minőség-nélküliek, éntelenek, szenvedés-mentesek, nem kíséri őket sem ígéret, sem fenyegetés, ezért nem érinti őket a dukkha, a kizökkentség. A hír csak hír, barátaim, az üzenet csak megnyilvánulása a létezőknek és a nem-létezőknek, és mivel nem hordoznak magukban tulajdonságot, ezért sem nem rosszak, sem nem jók. Ezért jó hír bizony mind, testvéreim, mert forrásukban hibátlanok, üzenetükben makulátlanok, szavaikban teljesek, csak sajnos nem látjuk, halljuk és értjük a legtöbbet, mert szemünket por fedi, fülünkben viasz van, értelmünkön pedig köd ül, a nemtudás köde. A hírben, amit hoztam, semmi új nincs, még csak nem is különleges, de mégis alig tudja valaki. Halljátok hát!

Ez a szavak evangéliuma, melyek csak jelek, fonémák láncából épülnek fel, kreáltak, esetlegesek. Alig alkalmasak kifejezni a szent gondolatot, még a hétköznapit is csak úgy-ahogy, botladoznak az igazságok és eszmék között, és torzítva, szűrve közlik csak lényegüket, de mégis, a teremtés világosságot adott nekik, hogy hidat képezzenek az emberek között, továbbá az emberek és emberen kívüli között. A szavak utat találnak a tudat tartományaiba, felfedezik területeit a szellem fényével, és megnevezik részeit. Bár a világot darabokra törik, ezért velük nem érhető el a teljes tudás, de az anyagot, az értelmet, a megfoghatót és a megfoghatatlant is elénk helyezik, és felmutatják nekünk. A szó nélkül csak bambán támolygó bábok lennénk, és a törött ismerete nélkül alkalmatlanok a törhetetlen felismerésére. Jó hír ez bizony, mert a szó egyben ige, ami nem csak megnevez, hanem a formának nevet adva teremt is.

Ez a tettek evangéliuma, mert a létezést nem gyenge kísértetként, üres levegőként éljük, hanem testben. A testben csontok, zsigerek, izmok nőttek, a test erős, szívós, önzetlen és önfeláldozó, mozogni, tenni és alkotni tud. A szó által megnevezett és megértett dolgok képmását a test az anyagból felépíti, rombolja, javítja és rontja folytonosan. E tevékenység haszna és értelme mindegy is, mert a lényege a működése. A test működik, és a szellemben felébredt akarat nem sorvad el meddő erőfeszítésben, mert ereje a tettben megnyilvánulhat. Az anyag pedig az akaratnak alárendeli magát, és békésen tűri a szellem munkálkodását. Milliárd sejt áldozza magát a testben, a víz, a föld, az érc, a levegő mind felkínálja magát, hogy a tett végrehajtsa rajta szándékát. Testvéreim, mindegy, mi a következmény, mert a tett mindig szülni és ölni fog, a lényege, hogy működik, hogy működhet. Jó hír ez bizony, mert a tett egyben szentség, a cselekedet az élet jele, a szellem lehetősége a megismerésre, a nemtudás legyőzésére.

Ez az érzések evangéliuma, a lélek megismerhetőségének örömhíre. A nem-én minden lény lényege, de ezt az énmentességet az én, a lélek éli meg, mely magja és alapja a sorsunk folyása közben ránk égő személyiségnek. Az érzés, az élmény, a szenvedély, és ezek mozgatói, a vágy és a harag táplálják bennünk az élet tüzét. Az érzések mind léteznek nélkülünk, a dolgok egymáshoz szomjjal közelednek, vagy egymástól taszítva menekülnek szüntelen, és mi csak edényei vagyunk a világot körbefonó, átitató érzéseknek, de ismerjük őket a lélek által, ezért elmerülhetünk a tudásban. Mert a tudás érzés, nem értelem, viszonyítás, vonzás vagy ellenszenv, és amíg nem értjük meg az igazságot, addig szükségünk van megélni a tapasztalhatót. Jó hír ez bizony, mert az érzések sebeznek, a mennyekbe emelnek vagy a poklokba löknek, így megismerhetjük a világot fent, és a világot alant.

Ez a gondolatok evangéliuma, az értelemé, a fény birodalma. Az egész mindenség sötét, alig pislákol benne fényesség, ugyanígy a tudat is sötét és mély, alig találni benne megvilágított területet, de a gondolat, az érzések bálványozott kistestvére a szó segítségével rendszerezi, amire ráakad. A gondolat nem vált meg, nem teremt, nem magyaráz meg semmit, de segít meghaladni önmagát, mikor miatta végképp eltévedünk. A gondolat a nézetek sűrű erdejébe vezet, ott elveszejt, de nélküle sosem látnánk az erdőt, és nem találhatnánk kiutat. Jó hír ez bizony, mert a gondolat megokosít, ostobává tesz, megerősíti az én látszatát, háborúba taszít és elkülönít, ezért végre elegünk lehet saját illúzióinkból, az én káprázatából.

Ez a szamszára evangéliuma, melyet meghaladni akarunk, de közben nem gondolunk elég hálával arra, hogy anyánk ő, aki végig táplált és gondozott. Nem lehetne meghaladni, ha nem ezt akarta volna mindvégig, nem lehetne elhagyni, hogyha nem ő kívánná ezt számunkra gyengéd szeretettel. Nem lehetne küzdeni, tiltakozni ellene, ha végtelen türelme nem minket szolgálna, nem lehetne túlnőni rajta, ha nem ez lett volna mindvégig értelme és szerepe. Befogadott, a világába helyezett, megszült és nevelt minket, hontalan kallódókat. Elénk terítette, alánk simította, felénk borította az anyagot és a lelket, a mindenséget, hogy otthonunk legyen, és nem zavarja, ha ételt nyújtó kezébe harapunk. Formált szavakkal, testet adott, értelmet és öntudatot, hogy legyen erőnk majd túlnőni rajta. Jó hír ez bizony, mert megadatott nekünk a menedék benne, és rajta keresztül önmagunkban.

Ez a nirvána evangéliuma, a másik anyánké, aki befogad, ha a szamszárát kinőttük, vár minket, és nem engedi, hogy onnan kihullva az üres űrbe zuhanjunk. A zaj után a csend, a kizökkentség után a nyugalom, a görcsös kapaszkodás után az ellazult elengedés. Válasz a kérdésekre, biztonság és tökéletes béke azoknak, akik keresték és megtalálták őt. A menedékek elhagyása utáni menedék, az örökkévaló képtelenségének belátása utáni örök, a végtelen mulandóság megértése utáni múlhatatlan, a hazátlan otthon. Nem kérdez, nem válogat, nem utasít el; ha őt akarjuk, az otthonunk lesz, ha a teljesre vágyunk, azzá válik számunkra, ha az ürességre vágyunk, hát azzá lesz. Megérthetjük őt, mert ő végig értett minket. Jó hír ez bizony, mert nélküle szamszára anyánknak nem lenne hová elengednie minket.

Ez a létezés, a minden, a semmi és a tudat evangéliuma, melyek megint csak a szavak, a késztetések, az akarat, az érzések és a gondolatok örömhírei, mert a legnagyobb eszméket is csak saját eszközeinkkel tudjuk látni és megérteni. Senki nem akart létezni, és ha most nem-létező lenne, úgy az is csak megtörténne vele, mint ahogyan az élete is. Az életet kaptuk, az otthont és a menedéket ajándékba adták, az isteni tudatot is úgy nyertük el, mintha járna nekünk. De mindez nem következik valamiből, hanem mindez csoda és örömhír, evangélium. Az ént a nem-éntől, a mennyet a pokoltól az a képesség választja el, ami látni engedi őket. Jó hír ez bizony, mert a létezést a nemlétezéstől ez különbözteti meg, a semmitől a mindent ez különíti el: az ige, az érzés, a gondolat, tehát az élet, amivel rendelkezünk, és csak a miénk, elidegeníthetetlenül.

Ez a Van evangéliuma, mert nem magától értetődő, nem egyértelmű, hogy bármi vagy mindezek létezzenek, és bennük mi magunk megjelenjünk a saját életünkbe helyezve. A Vannál nem létezhet nagyobb örömhír.

A Buddha mondta, hogy ez így jó, és ez így szép, a Krisztus mondta, hogy elvégeztetett, és ez jó hír nekünk, és jó hír a mindeneknek. Ennél nincs sem több, sem kevesebb, ez a legtöbb, amit itt és most találhatunk, több mindegyikőnknél. Ez az Evangélium, ami testet öltött, ami a szellemben magára ismert, ami a végesben határok nélkül felviláglott, ami a végtelenben határolt teret és helyet talált. Ez az itt és a most evangéliuma.