Nemrég szót ejtettünk a résekről, melyeken keresztül felragyog az örök béke, a mozdulatlan üresség, az időtlen nyugalom bölcsessége, és arról, hogy ennek elérését, tapasztalását hátráltatja a fogalmi gondolkodás, ami a szamszárában elengedhetetlen a túléléshez és a működéshez, de ami az igazság meglátását megakadályozza.

Fogalmi elmének nevezzük a „kis-tudatot”, mely nézetekhez ragaszkodik, ítél, vágyik és haragszik, az igazságokra tompa, tehát nem szabad, ezért a karma szele kedvére rángatja. A fogalmi elme megzabolázása után találhatunk rá a tiszta tudatra, mely mindvégig birtokunkban volt, tiszta, boldog, nem fecseg, és ami a majomszerű fogalmi elme helyén ragyogó ürességként tárul fel. Ez a káprázatban élő számára a megsemmisüléssel fenyeget, de valójában nem a semmibe, nem a halálba vezet, hanem az életbe, a szabadságba. Életünk során számtalan apró pillanatban feslik fel a fogalmi elme sűrű szövete, és ezt vajmi kevésszer érzékeljük. Ha mégis felismerünk egy ilyen boldog pillanatot, akkor is általában a tudatot megállító okra vagy jelenségre csodálkozunk rá a mélyben csillogó kincs helyett. Ha ilyenkor a „nagy-tudat” felé tudnánk fordulni, észrevehetnénk a bennünk rejlő lehetőséget, és ezek a csodálatos pillanatok alapjai lehetnének egy későbbi belátásnak.

Ezek kis halálok. A „nagy-tudat” ragyogása mindig velünk van, és ha ezeket a kis halálokat átélnénk, akkor ez a tudás velünk lenne a nagy halál folyamatában is, ugyanis akkor ezek a tapasztalatok lesznek csak azok, amik megmaradnak nekünk és segítenek.

Az ezeken a réseken való belátással arról is bizonyságot szerezhetünk, ami a halál után megmarad belőlünk, mert a létezésnek nem volt kezdete, ezért gyanítható, hogy nem is lesz vége. A bepillantás élményét ne angyali látomásoktól, mennyei hangoktól, isten hangjától vagy a megvilágosodás fényrobbanásától, hanem a légzés, evés, járás, ürítés megfigyelésétől, és az ezek mögött felderengő tapasztalatoktól várjuk.

Nézzük meg ezt „tudományosabban”, dharmikusan, azaz a Tanítás szavaival. El kell különítenünk egymástól a tudatot, és annak pillanatnyi állapotait, a tudatállapotokat. A tudatot folyamatosnak észleljük, és azt gondoljuk, hogy egy olyan maradandó képesség, amely a tapasztalatok egymásutánjában, azok egymásra rakódása során is azonos marad önmagával, azaz velünk, aki örök és változatlan entitás vagyunk, egy magában és függetlenül létező ontológiai egység. Bár a tapasztalatok változnak, az élmények befolyásoló hatása ellenére is változatlannak észleljük tudatunkat. Persze ez érthető: az észlelés ugyanis mindig pillanatnyi, és bármi is változik bennünk vagy észlelésünkben, bárhová „fejlődünk” vagy „hanyatlunk”, mindig az adott pillanatot érezzük magunknak, létezőnek, önnön változatlan lelkünknek. A Buddha nem osztotta azt az elképzelést, hogy létezne valami változatlan szellemi mag bennünk, ami létről-létre vándorol. A tudatot nem a gondolatok, érzések, szándékok maradandó egységének tekinti, hanem pillanatnyi szellemi mozzanatok sorának, melyek mindegyike elkülönült, és közöttük nem szubsztanciális, hanem oksági, karmikus kapcsolat áll fenn.

A tudatosságot magát, de a tudatműködés egyes mozzanatait is csittának nevezzük. Ezek a pillanatnyi tudatállapotok, melyeknek láncolata teremti meg a tudat folyamatosságának látszatát. A csitta tényezőkből áll. Alapvető alkotórésze maga a tudatosság, azaz a tudat tárgyára vonatkozó alapélmény, maga a valamire való figyelés, odafordulás. Tudatélmény ugyanis akkor keletkezik, amikor a tudat figyel, tehát valamivel kapcsolatban felismeri önmagát. Ezen odafigyelés és énélmény során ébred fel aztán a többi tényező, a figyelem kísérőjelenségei, amiket csétaszikáknak nevezünk. Csétaszika minden érzés, észlelés, szándék, gondolat, érzelem stb., amik a tudatnak a valódi működését, lényegét adják, és tevékenységükkel megteremtik a figyelőben az énélményt: figyelek, tehát vagyok, tapasztalok, tehát vagyok, tapasztalataimból következtetek, tehát vagyok. Persze ezek a tapasztalatok, és a tudat intellektuális, érzelmi lehetőségei erősen determinálják a tapasztalatok értelmezését és az azokból származó következtetéseket, amik pedig, ahogyan már többször tárgyaltuk, a tévedések és nézetek sűrű erdejébe vezetik a lényt, mivel intellektuális folyamatait objektívnek és univerzálisnak éli meg. Így áll elő a nemtudás, az avidja, ami a Buddha által megnevezett gyökérok, minden káprázat, és végül a szamszára forrása.

Mivel a tudatosság és az „én” semmi más, csak egy tudattárgy puszta megtapasztalása, ezért saját természete alapján nem lehet megkülönböztetni, csak a hozzá tartozó tényezőkön, a csétaszikákon keresztül. A csittát, az „ént”, a tudatot a csétaszikák színezik és ruházzák fel egyéniséggel, ezért ha a csittáról beszélünk, a csétaszikákat kell jelzőként használnunk. Így van pl. vággyal eltöltött tudat, vágynélküli tudat, beszűkült tudat, fejlett tudat, összpontosított tudat, szétszórt tudat, vagy úgy is nevezhetnénk ezeket, hogy vággyal eltöltött tudatállapot, vágynélküli tudatállapot stb. A megszabaduláshoz idővel ki kell tudnunk alakítani egy gyakorlatot, hogy amikor a tudattal foglalkozunk, csak az aktuális állapotát lássuk, azt szemléljük, és ne azonosítsuk „énnel” vagy „enyémmel”.

Egonk ingatag voltára rácsodálkozó ritka tiszta pillanataink után mindig fáradtságos munkával építjük újra énünket, mert nem engedjük meg magunknak az élmény megvizsgálását. Megrémülünk az „én” időszakos hiányától, ezért újra és újra átvesszük a leckét: ez az én testem, házam, családom, autóm, szekrényem, ruhám, gondolatom, érzelmem, nézeteim. Elménk hajtogatja ezt a megerősítő mantrát az összes ébren töltött pillanatunkban, a háttérben, öntudatlanul is, amit már jóval nehezebb észrevenni. Rengeteg energia, temérdek belső beszéd és erőszak önmagunkon és mások felett, egy életen át tartó gigászi erőfeszítés eredménye, hogy a látszat és a színjáték fennmaradjon. Érdemes, már csak az izgalmas, másféle tapasztalat miatt is, benézni néha a réseken.