Gyakran foglalkoztunk a függetlenség témájával. Függetlenségen azt a teljes és tökéletes megvilágosodottságot értjük, amit a hagyomány parinirvánának (páli: parinibbána) nevez, és ami egyben a teljes és tökéletes kötődésmentesség. Minden vágy, viszonyítás, hasonlítás elhagyása, a dolgok látása úgy, ahogyan vannak, vagyis a megfoghatatlan, megnevezhetetlen üresség állapota, ami a szamszára lakói előtt a halál képét ölti fel. Ez az állapot a bátor sötétbe ugrással jöhet létre; nincs kapaszkodás, nincs menedék.

A parinirvána a maradéknélküli nirvána, a végső kialvás. A nirvánát általában vágyott, beérkezett, üdvözült helyzetekkel azonosítják, a menyországgal, de a neve beszédes: a megvilágosodás az itt maradottak számára kialvást jelent. A parinirvána ennek a maradékmentes, minden ragaszkodástól elvált legmagasabb állapota, amikor már a szenvedéstől megszabadító gyakorláshoz, az annak nyomán fellépő tudatállapotokhoz, tudattartalmakhoz és képességekhez történő ragaszkodás is eloldódik. Bár a nem-megvilágosodottak a halált ismerik fel benne, a Buddha megfogalmazásában nem a halállal egybeeső felébredést jelenti, hiszen ez még az életben elérhető. Azonban annyira félreérthető a fogalom, hogy a hagyomány mégis a Buddha halálát elbeszélő szúttában a Magasztos fizikai elmúlásával, távozásával azonosítja, és ezt nevezi végső felszabadulásának. A kommentárok számára is nehézséget okozott a „végső” kialvás értelmezése, hiszen a Buddha már a megvilágosodásakor megszabadult minden ragaszkodásától, ezért az „upádi” (a ragaszkodás tárgya) kifejezésnek különböző értelmezéseket kezdtek adni.

Az „upádi” tehát egyrészt a ragaszkodás (upádána) tárgya, másrészt annak karmikus hatása. A tárgy és a hatás egyazon fogalommal való megnevezése azt sugallja, hogy a tárgy, melyhez érzékeink, tudatunk ragaszkodik, melyet valóságosnak hiszünk, és ami így a napvilágra hozza, megfigyelhetővé teszi személyiségünket, a tárgy, mely alakot kölcsönöz a lényt alkotó halmazok összességének, az egyben az a hatás is, ami az illuzórikus ént névvel látja el, megteremti, látszólagosságát állandóságként és valóságként tünteti fel. Azért, hogy a kialvás még életben bekövetkező, majd a halál pillanatában beteljesedő két fázisát megkülönböztessék, az upádit a halmazokkal azonosították (36. és egyéb bejegyzések), így elkülöníthető volt a még az életben történő kialvás, mikor a ragaszkodás hatásainak még van maradéka, és a halállal történő kialvás, mikor beáll azoknak a teljes hiánya, mert a kötöttségektől való szabadulás olyankor teljesen halmazok nélküli. Mivel ez a hagyomány szava, nem nyilvánítunk róla véleményt, csak megjegyezzük, hogy amit az ember az életében nem valósít meg, azt a halál mindent eltörlő pillanatában, képességei, ereje és értelme hiányában, már nehezen pótol. Mert a hagyomány azt is mondja: „Gyakoroljatok, amíg tudtok, hogy később meg ne bánjátok!”

Mielőtt azonban egy magas szintű gyakorló vagy szerzetes elérné a kialvást, először is egy egyszerű ember, aki a társadalom tagjaként éli életét, ám egyszer csak meghasonlást él át, megkérdőjelezi hétköznapjainak valóságát, majd többé vagy kevésbé elszámol az élettel és önmagával. Akár elvonul, fizikai vagy szellemi értelemben, akár marad a helyén, a kötöttségeivel számot kell vetnie, és neki kell látnia illuzórikus kapcsolatai átértékelésének. Szándékosan nem felszámolást írtam, hiszen az egyfelől lehetetlen, másfelől értelmetlen; nem a vágytárgyakkal és a jelenségekkel van ugyanis a probléma, hanem a hozzájuk fűződő viszonyainkkal. A gyakorló elfordul a hamis menedékeitől, melyekre addigi életét építette, és menedéket vesz az igazságban és a valóságban, vallása, hite vagy meggyőződése szerint. A buddhizmus ennek a tudati váltásnak a megalapozásához a Három Drágakövet ajánlja fel, hogy a hitelét vesztett látszatvilágtól elforduló ember ne a semmiben lebegjen, hanem választhasson egy méltó, igaz menedéket, ahol megerősödve, bölccsé válva elérheti a szabadulást, a kialvást.

Ezek a drágakövek a Három Menedék: a Buddha, a Dharma és a Szangha (a közösség). Mintha egy viharos tengeren egyetlen szál deszkába kapaszkodó, halálra készülő szerencsétlen megpillantana a közelben egy dús, zöld szigetet; vagy egy mocsárba süllyedő üldözött kezébe akadna egy gyökér, amin keresztül a biztonságos partra húzhatja magát, ahol étel és tiszta víz várja; vagy mintha egy sötét erdőben elveszett, éhes vadállatoktól hajtott ember egy fényes, minden jóval felszerelt házat találna. A Három Menedék több, mint állapotváltozás: nem csak jobb, több, bölcsebb, mint a hétköznapok, hanem halál helyett élet, korlátolt sötétség helyett a tudat világossága, értelmetlen, ismétlődő szenvedés helyett boldog beérkezés. A Buddha éles határvonalat húz, és egyértelművé teszi, hogy amit általában menedéknek gondolunk, mint a vagyon, család, szeretet, az érzékek kielégítése, anyagi és lelki biztonság, az ellenségek legyőzése, a barátok, a társadalmi megbecsültség csak köd, délibáb, elpattanó buborék, és bizonyosan semmivé foszlanak. A valódi menedék végleg és bizonyosan megtart, mint a sziklára épített otthon a fövenyre épített házzal szemben (Mt. 7,24-27).

A hagyomány szerint egy ember akkor válik buddhistává, akkor indul el igazán a belső úton, amikor a Három Menedékhez vagy Drágakőhöz, a Buddhához, a Tanításához (Dharma) és az azt képviselő közösséghez (Szangha) folyamodik menedékért. Valóban, nem csak szavakban. Mikor igaz belátással határt húz addigi élete és annak megtestesítői, valamint az új, követett értékek közé. Természetesen nem kell elhagynia sem a munkáját, sem a szeretteit, de bölcs felismeréssel át kell látnia saját egzisztenciáját és kapcsolódásainak valós természetét. Azt is el kell fogadnia, hogy ezek a felismerések kötelezettségeket rónak rá, mert ezentúl már felelősséggel tartozik saját megvilágosodásán kívül a környezetével való bánásmódért is; senki nem válhat nemesebbé csak önmagán belül. A buddhista menedékvétel annak a belátása, hogy a létforgatag állandótlan világában nincs egyetlen olyan menedék sem, amely ne őrlődne fel a folyamatos változásban. A Három Menedék is ki van téve ennek a változásnak, de együttesen képesek az igazság közvetítésére és az ember megmentésére a szamszárában rá váró örök szenvedéstől. Képesek a hozzájuk menekülő embert eljuttatni a megvalósításhoz. Ehhez természetesen szükséges, hogy korábbi kapaszkodásait, függőségeit elengedje, és emez újakat ragadja meg, amíg elegendő ereje nem gyűlik fel a kitartó gyakorlás során, hogy megszabaduljon a drágakövektől. Az ember persze drágaköveknek látta korábbi kincseit is, de a Buddha azt mondta, hogy azok csak talmi kavicsok, míg ezek valóban értékesek.

Az oltalomért folyamodó aztán idővel megérti, hogy a menedék sosem volt kívül, hanem mindig is önmagában rejtőzködött. Eleinte belső képességei fejlődnek, melyekkel a drágakövekhez való kötődései erősödnek, majd a felülmúlhatatlan kincseket megleli saját tudatában. A Buddha mindig hangsúlyozta, hogy a megváltás, a megvilágosodás bennünk van, és nincs hatalom odakint, ami eljuttathat minket oda, csak az, amit belül, önmagunkban találunk. A szent Három Menedék nem örökre szól, csak amíg nem állunk készen arra, hogy elengedjünk minden kapaszkodót.

Az életben azt vagyunk képesek igazán megismerni, ami felé egész bensőnkkel odafordulunk. Igaz ez a hétköznapi életünkre, a Buddha Tanítására, és igaz ez a megvilágosodásra is. Ha így viszonyulunk a Három Menedékhez, akkor és csak akkor feltárják csodálatos mélységüket. Fenn kell tartanunk és folyamatosan meg kell újítanunk a velük való kapcsolatunkat, hogy ne térjenek vissza az „én” rejtett útjain korábbi, hamis bálványaink. Természetesen akkor is rendkívül hasznos a buddhizmus tanulmányozása, ha nem veszünk menedéket benne, de legnagyobb értékeit a teljes odafordulás után tárja fel.

A menedékvétellel a buddhizmus iránti elkötelezettségünket, egy hagyományhoz való csatlakozásunkat és a helyes életvitelre való törekvésünket fejezzük ki. A szerzetesjelöltek a kivonulás és a teljes felavatás eljárásai során alkalmazták, de világi emberként akár magunkban, odahaza elvégezhetjük a szertartást. Ha megszegjük a fogadalmat, nem kapunk büntetést, és akárhányszor újra megismételhetjük; mindenki maga tudja, mit vállal és hogyan akar élni. A tetteinknek nincsen bírája, csak következményei.

A menedékkérést háromszor mondjuk el, hogy megerősítsük magunkban a döntést, és bizonyítsuk, hogy komolyan beszélünk. A formula így hangzik:

A három menedék:
A Felébredetthez járulok menedékért
A Tanhoz járulok menedékért
A Gyülekezethez járulok menedékért.

Másodszor is a Felébredetthez járulok menedékért
Másodszor is a Tanhoz járulok menedékért
Másodszor is a Gyülekezethez járulok menedékért.

Harmadszor is a Felébredetthez járulok menedékért
Harmadszor is a Tanhoz járulok menedékért
Harmadszor is a Gyülekezethez járulok menedékért.

Saranattayam:
Buddham saranam gacchámi
Dhammam saranam gacchámi
Sangham saranam gacchámi

Dutiyam pi Buddham saranam gacchámi
Dutiyam pi Dhammam saranam gacchámi
Dutiyam pi Sangham saranam gacchámi

Tatiyam pi Buddham saranam gacchámi
Tatiyam pi Dhammam saranam gacchámi
Tatiyam pi Sangham saranam gacchámi

A blog hasábjain kimondva, vagy csak körüljárva, de mindig a Buddháról és Tanításáról, a Dharmáról írunk, vagy legalábbis reméljük, hogy szavaink a Dharma által ihletettek. A buddhaság egyszerre állapot, szimbólum és közös ismérvünk, az ember számára elérhető legvégső tudás. A Tanítás az ember legnemesebb szava, a mindent átható valóság, a legmagasabb eszme. A közösség pedig az előző kettőnek az itt és most kézzel fogható, elérhető megnyilvánulása. Példa és bizonyíték arra, hogy a buddhák szava, a Dharma igaz, és nem hamis.