A széles, selymes patak lesodort a völgybe, a napsütötte rétre, a kék ég alá, a langyos, tág mezőre, de a kis dobozt szorítottam, nem ejtettem el. Tudom, mit bíztatok rám. Átvágtam a puha fűben, át a túloldalon magasló fényes hegyek árnyékáig, a kinccsel a kezemben. Elrejtettem a ruhám alá, vigyáztam rá. Felmásztam az ösvényeken, mintha a hegy az égig érne, a csúcsa mintha az űrt karcolná, de nem csüggedtem. Megtaláltam a házat, ott elrejthettem volna, de nem engedtem ki a kezemből, mert magamnál nagyobb biztonságban tudhatom. A kicsiny dobozban lapult, én sem néztem még bele, de annyira féltettétek, olyan sokat törődtetek vele, annyi év és munka, öröm és siralom sűrűsödött benne, hogy elhittem nektek, hogy ennél még nem volt nálam értékesebb. Hát vigyázok rá, csak így állandóan úton kell lennem, szaladnom kell, rejtőznöm, néha bujkálnom. Nem kergetnek, nem keresnek, nem akarják elvenni tőlem, de ha megállok, elárul a viselkedésem, kiderül, hogy nagy értéket rejtegetek, hát megyek. Most a hegyre, előtte a patakba, holnap ki tudja, hová, talán bányákba, az égbe, vagy csak egy erdei kis házba. Nem beszélek senkivel, csak intek, mosolygok, vagy a fejemmel jelzek, akkor nem árulom el a titkunkat.

Sokszor fel akartam már nyitni a dobozt, megnézni kedves, de mégis nehéz terhemet, ám mindannyiszor visszatartott ígéretem. Ígéretem, és talán a félelmem. A dobozban vagy a legszebb lapul, vagy a legrettenetesebb, és egyikhez sincs még sem erőm, sem közöm, nem bírom el sem súlyát, sem szépségét. Nekem mindegy, mennyire értékes, csak a feladatot vállaltam, hát cipelem és hagyom magam irányítani általa. Hagyom, hogy felemeljen, vigye lépteim, szelíden nógasson, ingemben lapuljon, árnyas estéken fülembe duruzsolja dalait, mint szépséges lány, és énekével andalítson. Csábít, irányít, de ennyi vágyat még engedek, inkább ez a szerelem, mint a sötét harag a szeretet nélküli, rideg éjben úszó földeken. Néha csak nézem, és már nem is érdekel, mi van a dobozban. Velem van, hát futok, menekítem, nekem adtátok, hát vigyázok rá az életemnél is jobban.

Most a hegyen ülök vele, és lenézek a kivilágított, mit sem sejtő városra, ami nappal arany fényben fürdik, öl, szül, dolgozik, örül és szenved, de most alszik, és nem is sejti, hogy a kincs felette lebeg a hegyen. Olykor súlyosnak érzem, máskor könnyűnek, néha lehúz, és nyögve, araszolva megyek, négykézláb kúszom a sárban, máskor, meleg, szelíd hajnalokon megemel és repíti lábaim, mintha szállnék. Nekem adtátok, aztán összenőtt velem, bajban lennék, ha visszakérnétek, mert a szívem, a húsom kellene kitépnem, hogy visszaadjam.

Egyszer eldobtam, de visszamentem érte, és remegve kerestem a fűben, mintha az istenem keresném, máskor magam elé helyeztem egy kőre, és imádtam, míg fel nem eszméltem. A rabja vagyok, mintha nem lett volna elég bajom, most még messzebb került a szabadulás. A város odalent alszik, én pedig táncolok a hegy tetején, kitárt karokkal, a kincset szorítva markomban. Újra vad lesz az éjszakám. Átkozódom, fogadkozom, táncolok majd a tűz körül, szerelmes őrjöngéssel hívva a szabadulást és téged, aki a kincset talán le tudod venni rólam, aki felold terheim és önmagam alól. Ha a sötét nem hoz el, majd elhoz a nappal, ha a csillagok és a Hold nem teremti meg, majd a Nap és a fény tép darabokra, mert ettől a gyönyörű tehertől már máshogyan nem válhatok meg.

Reggel tovább megyek, lassan, mert ezentúl már mindig ráérek. A sietség, a munka, az élet és a halál néha még eszembe jut, és könnyesre tudom nevetni magam régi életemen. Nem tagadom meg, mert többé semmit nem tagadok meg és nem magasztalok fel. Mind hiszem, és mind szeretem már, de ez mind nem fontos, mert a kincs rám lett bízva, és ez a feladat kitölti az életem. Testvéreim a városban, testvéreim a menekülők között, és testvéreim a halálban, nem hagytalak el titeket, csak más lett a dolgom; vigyáznom kell arra, amit adtatok. Elviszem hát utaimra, rejtegetem a ruhám alatt, és nem beszélek róla sem a tömött utcákon, sem a piacokon, sem az üres ösvényeken, sem a folyók sodrásában, sem az égben, sem a pokolban. Ez a kincs több, mint az isten, több mint az ég és a létezés, és hozzá képest semmi az életem. Nem belőle származunk, és nem mi teremtettük, nem is kellene vigyáznom rá, akár el is dobhatnám. Ő vigyáz énrám. Óvom, mert kaptam, mert nélküle az egésznek végül semmi értelme; ha elhagyom, akkor is velem marad, és ha vigyázok rá, akkor sem az enyém. Nincs szükségünk egymásra, nem következik belőlünk semmi, nem ment meg, és nem válaszol a kérdéseimre, nem szeret, nem utál, mindegy neki a létezésem, ahogyan nekem is az övé. Nincs kitől óvnom, nincs ki elől rejtegetnem, hasztalan az egész vándorlásom. Néha benézek az ingem alá, és mintha nem is lenne nálam semmi, de mégis, sosem volt még több értelme élnem, mint most, mikor erdőkben, mezőkön, patakokban és hegyeken ezt a kincset cipelem és vigyázom. Életem fogyó napjaiban, széthulló lelkem roncsainak és maradékainak utolsó erejével is még tartani és hirdetni fogom.

Tudom, mi van a dobozban. Semmi értéke nincs. Egyszerű, alig munkálták meg, talán unták is készítői a vele való foglalkozást. Kicsi és közönséges, bárhol, árkok mentén, folyók partján, bármelyik utcasarkon találni ilyet, még különbet is. Még a doboz is színtelen, tucattermék. Nekem sem tetszik, néha már legszívesebben eldobnám. Felesleges a futásom, értéktelen a terhem. De világokon át, univerzumok süllyedésénél és emelkedésénél, az állandóan újrakezdődő időben, a folyvást széthulló és újra összeálló térben, istenek halálakor és születésekor mindig ott volt velem. Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor látom, hogy annyit értek és látok, amennyi kicsiny üregébe, durván kidolgozott fedele alá zárva van, ezért vigyázok rá, és ő vigyáz rám. Most felkelek, hajnal lett, ébred a hegy tövében a város, az utakat lassan ellepik az utazók, és nekem dolgom van. Tovább kell vinnem az elrejtettet.

Még sosem szerettem ennyire. Lobogva izzok, szárnyaim nőnek, és ezzel az új erővel tartok a hegyek felé. Örök árnyékba borult oldalain mászom, csalitjaiban bolyongok, ösvényein tévelygek, a csúcsa felé tartok. Apró árnyak, ágak szövevénye, könnyű sár, fellazult ég vesz körül, míg felfelé kapaszkodom. A kövekből, a rögökből, a sötét éj holdvilágította felhőiből ölel az elmúlás csendes döbbenete. A bokrok levelei lobognak, az árnyak teste megvastagszik, a föld az égbe csusszan, és sejtjeimben lassan felizzik az utolsó láz. Beleborzongok az éj fényébe. Túléltem, még átitat a létezés, de énem lyukacsossá vált falai leomlanak, széthullom, szorításom enged, és az elrejtett velem együtt csúszik át a mindent befogadó feledésbe. Ideértem.