Nagyon mély a végső igazság, nehéz megérteni és lehetetlen megtanítani!

A legfényesebb elmék felismerik, hogy a kettősségek üresek. A dualitásban szereplő minőségek csak egymáshoz viszonyítva értelmezhetőek: a nagy a kicsihez, a szép a rúthoz, a jó a rosszhoz. Emiatt a fejlődés is üres fogalom, ködfoszlány, buborék egy tócsa felszínén: nem lehetséges egyik minőségből a másikba tartani. Nem jelent semmit a kicsiből a nagyba, a fejletlenből a fejlettbe való haladás, és ahogyan a két szélső pont, úgy a fejlődés közbülső állomásai sem jelölhetőek ki, mert nincs nevük és nincs formájuk. A fejlődés útjának nincs széle, nincs közepe, nincs felszíne, sem alja. Emiatt a bölcs nem akar megváltozni, nem küzd rossz tulajdonságai ellen, és nem keresi a javulás lehetőségeit, meghagyja azt a szamszára lakóinak.

Mit érne az igazság, ha el lehetne érni? Miféle isten az, akihez végigjárható út vezet? Miféle tökéletesség az, amihez a tökéletlen, önmaga megváltoztatásával, hasonlítani képes? Mit ér az a megvilágosodás, amit el lehet magyarázni?

A jó és a rossz, a magas és a mély ugyanaz a zuhanás, ugyanaz az álom. Az igazság van, az isten van, a tökéletesség van, a megvilágosodás van. A „vanás” van, és ez a fontos. A gyakorlás nem eredményezi bárminek az elérését, sőt, már a megszerzés vágya elrontja a gyakorlást. A Nap mindig süt a felhők felett, de ez a tény nem csak akkor válik valósággá, ha belebújunk a Napba vagy feloldódunk a fényben. A bölcs tudja, hogy aki a tökéletességet el akarja érni, annak éntelenné kell válnia, tehát nem érheti el.

Nincs, amit el kellene érni, és nincs, aki elérje.

Gyakorlásod legyen céltalan. Felejtsd el vágyaid, felejtsd el véleményeid, engedd el viszonyulásaid, dobd el tudásod, hagyd el fogalmaid. Ne válogass, ne ítélj. Ne akard szavakba foglalni a megnevezhetetlent, ne nevezd megnevezhetetlennek, amit nem értesz. Gyakorolj a gyakorlásért, eredmények nélkül, vágy nélkül. Gyakorolj kitartóan, hűen, időtlenül, mintha más dolgod nem is lenne, mintha nem létezne a világ, mintha nem kötne semmi.

A Van mindig lesz, ezért remélni és félni egyaránt értelmetlen. Múlt, jövő, jelen: a vizet akarod megmarkolni? A levegőt akarod magadhoz ölelni? Gyakorlásod nem emel fel, nem csendesít le, nem juttat el a nirvánába. Ha a nirvánába juttatna, az nem lehetne a nirvána. Legyél, mint a tér, legyél te magad a gyakorlás. Nincs kérdés, nincs válasz: a Van csendben időzik az ürességben.

Nem szólok a fejlődés és a törekvés ellen, miért is tenném. A fejlődés az élet mozgatója, a törekvés az értelem feltétele és következménye. A világot az ész és a tiszta szív okos és szeretet-alapú késztetései működtetik, és tisztelet minden jóakaratú és tevékeny embernek. Csak annyit állít a Tanítás, hogy ha nem szerzed meg lelked békéjét, az időtlen bölcsességet, ha nem látod át kötődéseid a szent figyelem segítségével, akkor, bár eltüntetheted szennyeződéseid, elölheted rossz szándékaid, kifejlesztheted hasznos képességeid, megszüntetheted elhomályosulásaid, elháríthatod a jót visszafogó akadályokat, de ezt nem hívhatod az elme békéjének, megértésnek, nem nevezheted a nirvána ürességének, csak „fejlődésnek”.

Ha megnemesíted szíved, gyakorlod a tökéletesség útját, hatalommal bírsz a változások felett, erővel uralod a folyamatokat, a legmagasabb felé irányítod a földi és égi akaratokat, azt még mindig nem hívhatod az elme békéjének, megértésnek, nem nevezheted a nirvána ürességének, csak „törekvésnek”, „jóságnak”, „szentségnek”, „isteni képességnek”.

Az előzőek csodálatos tevékenységek és képességek, de még nem hívhatod őket a „dharma gyakorlásának”. A zen szavaival: „Csak azokról mondható el, hogy dharma-gyakorlást végeznek, akik nem locsolják a karma talaját a kötődés vizével, elültetve a tudatosság magvait.”