A Buddha nem akart senkit megváltani, sem megtéríteni. Azokért indult el, akiknek a szemét már csak kevés por fedi. Saját magára tutajként tekintett, amit a folyón való átkelés után már nem cipelünk magunkkal. Tudta, hogy nem lehet a vágyat felébreszteni senkiben nemes eszmékért, senkit nem lehet motiválni nemes törekvésekre, hacsak nincs meg benne már eleve a késztetés. Nem lehet a sok port elseperni, nem lehet erőszakkal megvilágosítani, és nem is szabad. Minden erre törekvő ember gonosztevő, és tőlük kellene igazán megmenteni a világot. A nemes vágy nem nemes, csak vágy az is. Van, ki álmodni akar, van, aki világosban élni, de egyik világ sem különb a másiknál. Ez is, az is csak állapot. A nirvána nem egy magasabb hely, ahonnan lenézünk a szamszárában tévelygőkre, hanem egy másik állapot, ahová egy döntésünk juttatott minket. Aki ezt nem érti, az veszélyes.

A világot nem lehet megváltani, az ilyen küldetések elbuknak. Megváltani nem lehet, de rongy ember, aki nem segít, ha teheti. A szegénység és a bánat nem tüntethető el a létezésből, de cinikus vagy aljas, aki erre hivatkozva meg sem próbálja. A világ, a közös álom örök. Ami elérhető, az a béke, az egyensúly. Az emberek választhatnak: vagy felébrednek, vagy álmodnak tovább. Mindenkinek választása szerint, mert egyik világ sem különb vagy igazabb a másiknál.

Az egész világ álmodik!

Sőt, az igazság bonyolultabb: a világ nem akar felébredni! Mert a felébredés ijesztő, nehéz, halott, unalmas, félelmetes, éntelen, énvesztéssel jár, felelősségteljes, élvezhetetlen. Az emberek nem akarnak felébredni, de ha sokat papolnak nekik erről, akkor inkább becsapják magukat. Nem áldozatok, akik nem ismerik az örömhírt, és sötétben tévelyegnek, nem. Ha meghallják az örömhírt, elfutnak előle, mert nem akarnak hallani a lehetőségről. Mert az élet néha szép, mert az én ügyesen hazudik. Miért bántanánk őket, miért rémítenénk pokollal, halállal, eltékozolt lehetőségek fenyegetésével. A kegyelem nem akar erőszakkal megváltani.

Az emberek inkább nézetet váltanak, földet mennyre, látást álomra. A kevés porra a szemükön még szórnak egy marékkal, mert a dukkha még nem elég erős bennük. Hagyni kell őket: mindenki akkor ébredjen fel, amikor akar, vagy soha, ha úgy jó neki. Nincs ezzel semmi baj. A szent kegyelem együtt érez minden világ lakójával. Ott és akkor segít, ahol és amikor kérik.

A folyamatok elején nem áll döntés. Nincs első szó, nincs kezdő mozgató, nincs ős-ok. Mindent a kauzalitás mozgat, okok, melyből okozatok születnek. Nem tart semmi sehonnan sehová. Csak a saját döntéseid vannak rád hatással, csak te válthatod meg magad. Ezt nagyon nehéz elfogadni, ezért is a felébredés nem mindenkinek való. A többiek felé kegyelem a rózsaszín cukormázas vallási álom. Minek bántani azt, akinek ez csak póz és menekülés. A nirvána sem való mindenkinek. Aki erőlteti, annak majd hazudni fognak. Csak döntés, mindig csak döntés.

A valódi megvilágosodás egy felkészületlen lény számára rettenetes, az ellobbanás pedig maga a halál. Ezért nem a megvilágosodás elérése a ritka és csodálatos tett, hanem a megvilágosodás valódi akarása! Annak az akarása, hogy az én meghaljon bennem, elengedjek minden kapaszkodót, belátva a három jellegzetességet. Egészen ritka az, aki valóban el akar lobbanni. Olyan sokan mondják, hogy meg akarnak világosodni, de aztán a következményekkel találkozva, a valódi gyökér felé haladva megrettennek. Az emberek színes, világos, meleg helyet akarnak, ahol a buddhákkal együtt lebegnek örök boldogságban. De a megvilágosodás nem ilyen, ezért az ahhoz való közeledés csalódás és rémület. Csak az igazán erőseknek és bátraknak való.

Nem szabad a Buddhát követni. Ezt legszebben Hesse írja le a Sziddhártában. Sziddhárta találkozik Buddhával, és látja, hogy tökéletes. Olyan tökéletes, amilyen még senki nem volt a világon. Mégis otthagyja a Tathágatát, mert tudja, hogy hiába követné, ily módon nem érné el a teljes felszabadulást. Az a Buddha útja volt, csak neki, csak egyszer, rá szabva, itt és most. Nem követi, mert reménytelen. Inkább keres egy folyót, és a partján ülve sok év alatt megtalálja a saját útját.

Hogyan menthetné meg a világot, aki azt hiszi, hogy az bajban van, és ráadásul számára ismeretlen okok mozgatják célja felé, és még a célt is úgy kapta! Hogyan tehetné a jót az, aki csak a környezetét látja, ide-oda csapódik, zavart, kapaszkodik, és a cél és ok homályba vész előtte! Hogyan tehetne bármit az, aki azt hiszi, hogy tennie kell!

Hogyan világosodhatna meg az, aki azt sem érti, miről beszél! Aki a saját útját nem ismerte fel!

A más útján haladás nem vezet sehová. Példa lehet, és eldobni sem szabad. Okosan kell használni, de van saját spirituális utad, és azt helyetted nem járhatja végig senki. Nem élhet, halhat helyetted, és ugyanígy nem világosodhat meg helyetted. Senki nem vált meg. A Buddha ösvénye az övé, és az ő négy igazsága is az övé. A te igazságaid biztosan mások. (Fontos: spirituális utad ne keverd össze hétköznapi életutaddal, a nirvána felé haladást pedig földi céljaid elérésével. Gyakori tévedés.)

Annyira nehéz ez! Szent tanok közelebb vihetnek a célodhoz, mindig közelebb, de bele a közepébe, a végére biztosan nem. Ott már neked kell önmagadtól buddhává válni, és megtalálni a te igazságaid, a te ösvényed, a te szabadságod. Csak az önmagától tökéletesen megvilágosodott szamjak-szambuddha érheti el a célját, aki mástól hallotta, az nem.

Tehát a legritkább, hogy a megvilágosodás valódi akarása felébredjen. Így vannak ezzel az istenhívők, ugyanaz a félelem. Soha ne jöjjön el a te országod. Soha ne legyen meg a te akaratod. Mert amint eljön, amint megtörténik, abban a pillanatban nincs tovább: nincs kit kirekeszteni, nincs kit megtéríteni, nincs ki ellen háborút vívni, nincs mese, hanem igazi szembesítés és ítélet.

Úgyhogy sose jöjjön el a te országod: majd én odamegyek, ha tudok.