A Buddha nem tartott meg semmit. Mennyire más ez, mint a megváltói művelet! A megváltók után titkok maradnak, érthetetlen parancsok, szorongató elvárások, sötét fenyegetések és hihetetlen ígéretek. A Buddha halála előtt kinyitotta a tenyerét, jelezve, hogy mindent elmondott, amit tudni érdemes. Nem maradt titok, nem maradt kérdés. Nincs több kifogásunk: mindent tudunk, így ha nem váltjuk meg magunkat, ha nem gyakorlunk kitartóan, csak magunkat okolhatjuk.

Az utolsó, a Magasztos haldoklását leíró Maháparinirvána-szútrában a Buddha összefoglalóan visszatekint tanítói útjára:

„Akkor a Magasztos így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:
– Megeshet, úgy érzitek majd, hogy Mestere nélkül maradt a tanítás, nincs már Mesteretek. Azonban ezt nem így kellene nézni. A Dharma és az Életvezetés, amit tanítottam és megmutattam, távozásom után az lesz a Mesteretek.”
Máshol:
„Majd a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:
– Bizony, most mondom néktek, szerzetesek: ami összetett, szükségszerűen elpusztul. Állhatatossággal célba érhettek.
Ez volt a Tathágata utolsó szava.”

Buddhák vagyunk. Mindennek van buddha-természete, de tisztátalanságai eltakarják előle. Nekünk is van, kezdjünk vele, amit tudunk.

Vizsgáljuk meg a buddhai gondolatot egy példán keresztül. A pi értéke állandó, mert bármilyen mérőskálát, mértéket határozunk meg, bármekkora az egy centiméter, bármekkorák a mértékegységek, az arány a kör sugara és a területe között ugyanaz lesz. Ha nem fotonnak hívjuk a fény részecskéjét, a fényesség és az energia akkor is létezik. Mindegy, melyik faj fedezi fel, milyen fogalmakat és jelöléseket használ, az arány, a viszonyítás a dolgok és jelenségek között több vagy kevesebb ideig, örökké vagy csak egy pillanatra, de meghatározott. Az eszes lény ezt megérti, és látja, hogy a viszonyításokat feloldva a dolgok nem állnak meg önmagukban, ezért arra jut, hogy a dolgok nem is léteznek. Ám a bölcs elméje megvilágosult, ezért látja, hogy bár minden viszonyítás, de a dolgokra ebből még nem következtethetünk. A dolgok vagy léteznek, vagy nem, a létezés vagy létezik, vagy nem. A szavakat mi alkottuk: vagy léteznek, vagy nem, vagy örökök, vagy nem, a bölcsnek ez teljesen mindegy, mert attól még sorsa ugyanaz, karmáját mindez nem érinti, és a Dharmáról sem tudna meg semmit akkor sem, ha ismerné mindezekre a választ. Ezért a bölcs önmaga, saját buddha-természete felé fordul.

Ezért a Buddha nem foglalkozik a világ teremtésével, istenekkel, anyaggal, eszmékkel, csak a ténnyel, hogy a dolgok viszonyulnak egymáshoz, és legfőképpen azzal, ahogyan az ember mindezt észleli. Nem foglalkozik mással, csak az ember tudatával. Ez elsőre olybá tűnik, mintha kiöntené a fürdővízzel a gyereket. Mintha tagadná a viszonylatokat és a Vanságot csak azért, mert az ember képtelen meghatározni azokat, képtelen úgy látni, ahogyan vannak. Mintha csak azért tagadná a meghatározottságot, mert gyengék vagyunk pontosan meghatározni a jelenségeket. De a Buddha azért nem foglalkozik a meghatározásokkal, az állandósággal, és látszólag azért tagad mindent, beleértve a szamszára bármely tényét, és az ember élményét saját énjével kapcsolatban, hogy megmutassa: az ember meghatározásai alaptalanok, az ember gondolkodása nemtudás-alapú, ezért nem látunk pontosan. Nincs dolgunk a világ jelenségeivel, mikor a válaszokat keressük, mert végig magunkkal volt dolgunk, az egyetlennel, amihez közünk van, amit megérthetünk, és amit így felszabadíthatunk. Karmánk, rabságunk, szamszáránk nem a dolgokból ered, hanem kizárólag önmagunkból. Nincs mitől megszabadulni, mert mi vagyunk a rabtartó és a rab. A Buddha nem foglalkozik felesleges kérdésekkel, istennel, túlvilággal, bármennyire is érintik egzisztenciális alapjainkat, csak a lényeggel, az egyetlen birtokunkkal, az egyetlen lehetőségünkkel, az egyetlen valóságunkkal: a megértéssel.

Talán minden meghatározható, csak mi vagyunk gyengék hozzá. De számunkra mindegy, valóban mindegy, hogy a valóság nem létezik, vagy létezik, csak megismerhetetlen. Mindegy, mert örökké titkok maradnak az ember előtt, ezért a rá irányuló kérdések kozmikusan feleslegesek. A Buddha rájött erre, és azt tanította, hogy befelé kell nézni, saját természetünket megismerni, mert az az egyetlen, amihez közünk van, amihez hozzáférésünk van. Csak az örökké magunkban rejtett buddha-természetünk a miénk. Ez az egyetlen, aminek megismerése felszabadíthat.

Az egyetlen, amit képesek vagyunk megfejteni. Talán nem a világ illúzió, csak a gondolkodásunk látja annak, talán valóban az, mindegy, mert amihez hozzáférésünk van, az a saját természetünk, ezért a bölcs azzal foglalkozik. Még az is lehetséges, hogy a valóság létezik, az „én” létezik, és a Három Vastörvény, a változás, a dukkha és az önvaló-nélküliség csak az emberre vonatkozik. De mindegy, ezért a bölcs nem a szavakat kutatja, nem a fogalmakat vizsgálja, mert eltévedne a szamszárában és kötelékeibe gabalyodna. A bölcs elméje megvilágosul, és tiszta fényben látja maga előtt az útját, mely saját természete felé vezeti.

A Maháparinirvána-szútrában megkérdezik a Magasztost, mi a nirvána. Azt válaszolja, hogy a nirvána a megszabadulás. A megszabadulás pedig nem más, mint amikor megszabadulunk minden köteléktől. Ezért a Tathágata és a megszabadulás nem kettő, hanem egy. Aki megszabadult, az buddha, mert találkozott a buddha-természetével. A buddha-természet dharmája nem vész el, mert meg sem alakult, nem szakad el semmitől, mert sosem kötődött. Belép a nagy és tökéletes kialvásba, ami a szamszárából rátekintve csak halál, de a megszabadultnak a tiszta létezés. A Buddha maga lett a törvény; kilépett a Nagy Karmikus Törvény hatálya alól, mely viszonylatokkal szabályoz, és a dolgokat egymáshoz rögzítve működő látszatvilágot teremt. Megváltotta, kiszabadította magát. Amit mi ellobbanásnak láttunk, az a valóság születése volt. Semmi nem hal meg, de nem is él, csak ami felismerte mindig jelenlévő buddha-természetét, és így megteremtette a maga Vanságát.

A Buddha mindent elmondott, amit tudnunk kell saját megváltásunkhoz. Nem fog semmi és senki megváltani minket, azt csak mi magunk tehetjük meg. Gyakoroljatok, hogy restségetek később meg ne bánjátok!

 „Minden adományt fölülmúl a Tanítás adománya.”
/Szabbadánam dhammadánam dzsináti./