A poszthumanizmus napjaink egyik legfontosabb tudományos és közéleti témája. Mostanra kézzel fogható valósággá vált, hogy az ember alkotni tud magánál gyorsabb, pontosabb, hiba nélkül dolgozó gépet. Sokáig hitegethettük magunkat, hogy a gép szellemtelen, nincs tudata, sem intellektusa, csak egy nagyon gyors számítóeszköz, ezért sosem lehet vetélytársunk az általunk olyan fontosnak tartott és misztifikált területeken, mint a művészet és az emberi érzelmek. Hiszen nekünk van lelkünk. Ám sorban jönnek a hírek, hogy a robot zenét szerez, verset ír, embert dajkál és ápol, hogy az újságcikkek, esszék egy részét már robotok jegyzik, az ügyeinket ők intézik, a véleményünket a közösségi médián keresztül algoritmusok formálják, így irányítva társadalmainkat. Esetenként nagyobb empátiával, mint embertársaink, gyakran szebbet, művészibbet alkotva, mint mi, ráadásul megdöbbentő gyorsasággal fejlődnek a humán területen is, sokszor már emberi közreműködés nélkül. A világ egy ember utáni korszakra készül. Tudósok előrevetítik, hogy a hús-vér organizmus, mikor belátta korlátait, és teremtett maga helyett egy lényt, ami a haladás folytatását biztosítja, egyben átadta a stafétát teremtményének. Az emberi kíváncsiság örök, és mi mindig igyekeztünk magunknál nagyobbat alkotni. Lehet, hogy teremtményünk teljesíti be emberi küldetésünk.

Mi derült ki rólunk ezzel kapcsolatban? Kiderült, hogy kódok és szabályok halmaza vagyunk. Bár végtelenül finomak, de mégis csak kódok, binárisak. Túlfinomodottak, de a többi létezőtől akkor is csak kvantitatív, és nem kvalitatív módon különbözünk. Már nem tartható az az álláspont, hogy a teremtésben éles határ húzódik köztünk és a többi lény között, mely határ elkülöníti a lelkest a lelketlentől, az istenhez tartót a semmibe hullótól, a teremtés értelmét az értelmet szolgáló feláldozható és kizsákmányolható létezőktől. A tudat mindené és mindenkié, a közös halmaz oly nagy, és a különbség oly csekély az ember és környezete között, hogy demisztifikációnk elkerülhetetlen volt.

Ez megnyugtató. Végre nem kell valami kifejezhetetlen csodát és misztikumot keresnünk magunkban rossz lelkiismerettel, azzal a sejtéssel, hogy végig csak magunkat csapjuk be. Olyan sok példát lehetne hozni: éber tudatosságban, meditációban új kapcsolatok alakulnak ki az idegsejtek között; ha a Magasztos agyát egy MR felvételen megfigyelték volna, szokatlan aktivitást találnak olyan agyterületeken, ahol az átlagember kevésbé aktív; Jézus emóciókért felelős agyközpontja lehetett különösen fejlett. Ez most szentségtörés, materializmus, lépcsőházi tudományoskodás, cinizmus? Egyik sem, a legkevésbé sem. Csak példák arra, hogy minden csoda, az igazság természete és lényege leképeződik a szamszárában és a szamszára eszközeiben, az agyban, az időben, az érzelmekben, az értelemben, minden nyomot hagy, mert az anyag, a létre lépett valóság így működik, így teszi magát érthetővé számunkra. Ez nem tesz hozzá, és nem von le semmit a jelenségek értékéből. A világ ilyen, megnyugtatóan és felszabadítóan mentes minden misztikumtól és csodától. Ha már nem kergetünk ködképeket, lehetőségünk lesz találkozni az igazi csodával, a valósággal.

A légzésre figyelni nem különösebben izgalmas. A járásra, a testet és elmét érő egyéb ingerekre őszinte nyitottsággal és derűs rácsodálkozással addig figyelni, míg teljesen jelen nem leszünk bennük, eleinte nem egy bizsergető élmény. Az ember, főleg a mai világ ingerzuhatagában nem ezekre fókuszálva keresi a boldogságot és a megértést. De ezek a semleges, a hétköznapokban meg nem figyelt jelenségek azok, melyeken keresztül a megismerő végül a világra és önmagára láthat. Észreveszi a dolgok egyszerűségét, minden létezőben való azonosságát, ürességét, valós természetét. Tudatos lesz. A tudatosság pedig boldogságot okoz.

Mi álmodtuk bele a különlegességet az emberbe, igazából mindez, miszerint isten képmása vagyunk, saját álmunk önmagunkról. És sosem késő erre rájönni, mert az őszinte szembenézés után végre belevághatunk önmagunk és a világ megismerésének nagy kalandjába. Nem vagyunk megismételhetetlenek, a lélek és a szellem reprodukálható. Ha van bennünk lélek, akkor mindenben van, de ha másban nincs, akkor bennünk sem. A Buddhának igaza volt, és ha erre az igazságra nem vagyunk felkészülve, ha nem vagyunk elég erősek, akkor rettenetesen megrémülünk, mikor megértjük: szabbé dhammá anattá: minden dolog éntelen. Az is, amit személyiségnek és léleknek érzékelsz. Benned is. Te is. Minden pillanatod elmúlik, és egyiket sem tudod kinevezni annak, amikor meghalhatnál, amit a mennyországba vinnél, ahol nincs további fejlődés. Az időtlenbe, a tér nélkülibe. Az énjéhez ragaszkodónak a mennyország is megsemmisülés, az örök élet is halál.

A dharmák egymásba omlanak, zuhannak, szétválnak és kavarognak, időtlenül, terv, cél és központi lélek nélkül. Most mindezt kódnak, mémnek, információnak, jelnek hívjuk, de végül csak ugyanazt ismeri fel a mai ember is, mint amit a Buddha valaha megtalált megvilágosodásában: minden csak pillanatról-pillanatra változó információ, amit mire megfigyelnél, már nincs is. Ennyi a művészetünk, a gondolataink, az értelmünk és az érzelmeink: információ, és ezt a mesterséges intelligencia könnyedén, nálunk napról-napra jobban dekódolni és utánozni tudja.

Féljünk vagy lássuk meg a lehetőséget? Mivel az új világ már az ajtón belül van, szembe kell nézni vele. A megismerés hatalmas lehetőség az önmagába szeretett ember számára, aki bölcs belátással és a Buddha módszerével végre ráláthat önmagára. Sosem volt még fajunknak ilyen esélye a nemes belátásra, mint ebben a korban, amikor minden tudásunk, ismeretünk, és a magunk alkotta új intelligencia szembesít minket fajunk felmagasztalásának hazugságával. Ebben a kijózanító korszakban ne kapaszkodjunk hamis méltóságunk roncsaiba, hanem lássuk meg, mit tettünk, mire jutottunk, mivé tettük környezetünk, és mik a valódi lehetőségei az embernek. Ez a jövőnk, ez az őszinte pillanat.

Azt tudod valóban szeretni, akit ismersz. Annak tudsz valóban segíteni, akit tisztán látsz. Ismerjük meg hát, lássuk magunkat, fogadjuk el és szeressük az embert. Dobjuk el mítoszainkat. Az új világ hírnöke itt kopogtat, és csak akkor mehetünk vele, ha elvégeztük az önvizsgálatot, és tanultunk hibáinkból. A világ szent, a létezés szent, a meséktől és hazugságoktól megfosztott valóság csodálatos.  Nem kell félni tőle. Ne kapaszkodj abba, amiről te is tudod, hogy nem ment meg. Légy valóban szabad, és élni fogsz.