A herceg remetévé vált, és az erdőbe tért keresni az élők örök szenvedésének értelmét. Tudta, hogy az istenek és embertársai sem segíthetnek, csak magára számíthat. Hitt a karmában, sőt ezt tekintette a mindennek alapját adó legfontosabb törvénynek. Kortársai is hitték, de meghaladhatatlannak tartották, ezért arra törekedtek, hogy kerüljék a rossz karmát okozó tetteket, amik kedvezőtlen, alacsonyrendű újjászületést eredményeznek, és gyűjtsék a jó karmát, ami örömteli, gazdag, fényes, új életet okoz. Senki nem tudta, hogyan lehet az életek végtelenül egymást követő láncolatát elszakítani. Ami a nyugati embernek az elmúlástól való iszonyodás, a halálfélelem, az a keletinek az örökléttől való rettegés.  Úgy tartották, hogy egyetlen mozdulat múlik csak rajtuk, egyetlen dolgot tehetnek magukért, azt, hogy biztosítják a következő jó születést, ha már a törvény úgyis betöltődik rajtuk. Sziddhártát fojtogatta ez a rabság, ő szabadulni akart.

Abban az időben népszerű eszme volt az átman tana. Követői egy romolhatatlan, életről-életre átadódó átmant feltételeztek, egy lelket, amit nem érint a változás, nem szennyeződik be, és ami a világot teremtő, irányító és minden részét átható isten, a Brahman része. Az átman, az ember nem más, mint a nagy közös lélek megnyilvánulása. Sziddhárta nem tudott hinni ebben. Szép tanítás, de nem hagyta nyugodni a kétely, hogy ez az átman talán mégsem egy romolhatatlan egység. Nem találta, akárhogyan kereste azt a részt magában, ami ő maga, és életről-életre átadódik egy új testbe, vagy egy isteni szférában létezik tovább időtlenül. Egy mesterre vágyott, akinél megleli a megoldást.

Az erdőben számtalan mester tanyázott, mind a maga hitét, felfedezését oktatta, a tanítványok pedig vándoroltak egyiktől a másikig. Időnként világiak is megjelentek közöttük, egy időre maguk mögött hagyva családjukat, vállalkozásukat, erőt gyűjtve köznapi életük folytatásához. A tanítások változatosak voltak: az egyik szeretetet, szelídséget hirdetett, mert a békét és a természettel való összeolvadást látta megoldásnak, a másik vezekelt, a harmadik az ész általi megvilágosodást remélve filozófált. Az egyik az anyagban hitt, a másik istenekben, a harmadik a test megalázásában, megint másik valamely jelenséggel való azonosulásban. Nem volt könnyű választani. Az eszmék ugyanolyan zavaros rengeteget alkottak vándorunk körül, mint maga az erdő. Lelkében és körülötte is zűrzavar tombolt, akárcsak a világban, az örök tűzben égő létezésben.

Sziddhárta igyekezett elkerülni a szélsőségeket, és elsőként a szánkhja filozófia egyik mesteréhez csatlakozott. Ez az iskola főleg a tudatlanságot tartotta gondnak, kisebb részben a vágyakat. Hirdette, hogy a tudatlanság akadályozza igazi énünk felismerését, lelkünk tiszta meglátását. A lelket, a purusát elkápráztatja a természet, a prakriti, és a lélek feladata felismerni elvarázsolt voltát. A lélek a felébredés után dönthet úgy, hogy elfordítja szemét a természet megbabonázó táncáról, és így megszabadul. Ehhez fejlődnie, tanulnia kell, megismerni az ész szent kategóriáit, és gondolkodni róluk. A herceg vonzónak találta ezt az utat, a mesternek ajánlotta magát, és gyakorolni kezdett. Rövidesen különleges tehetsége révén mindenkin túlnőtt, mestere méltó társa lett, annyira, hogy az felajánlotta neki a szangha, a közösség társvezetői pozícióját.

Újra próbáljuk beleélni magunkat a herceg helyzetébe. Szívében ember által talán meg sem érthető vágy, akarat és elszántság lobog az egyetlen igazság iránt, és egyszer csak rádöbben, hogy ugyan nem világi, hanem szellemi téren, de karriert, méltóságot, elismerést és megélhetést ajánlanak neki. És közben tudja, érzi, hogy nem ez Az, mert nem tapasztalta meg a teljességet.

Elmenekült onnan, és folytatta a keresést. A jóga őse már ismert volt akkoriban Indiában. Ez a tan felismerte, hogy töprengéssel, tanulással nem szabadítható ki a purusa saját maga alkotta börtönéből, ahhoz erőfeszítés, leigázás szükségeltetik. Kemény munka testen, lelken, szellemen. Az emberben rejlő, veleszületett testi és mentális képességeit fel kell ébresztenie, és rá kell kényszerítenie magát a felismerésekre, azaz tudatosítania kell a jelenségeket, azokra emberfeletti módon összpontosítva, legyőzve őket. A herceg ezt akarta gyakorolni. Rájött, hogy a szánkhjában megismert eszközök és a megszerzett béke csak bevezető, tréning ahhoz, hogy ezekkel a képességekkel behatoljon énje legmélyebb rejtekeibe. Ekkor még az ént kereste, a Nagy Felismerése, még megvilágosodása előtt vagyunk.

Egy másik mesternél a jógát kezdte tanulmányozni. Betartotta a parancsokat, kerülte a tiltott dolgokat, fegyelmezte testét, légzését, gondolatait, koncentrációs gyakorlatokat folytatott, és tudatát megállítva belépett a legfelsőbb bölcsesség szintjeire. Ugyanúgy, mint korábban, emberfeletti erőfeszítéssel. Akkor még nem tudhatta, hogy későbbi Tanításában a szellemi koncentráció ilyen csodálatos megvalósítása is csak beugró lesz a magasabb belátásokhoz. Mint korábbi mesterénél, itt is hamarosan túlszárnyalta gyakorlótársait, de csalódott volt. A misztikus állapotaiból való visszatérés után még mindig talált magában vágyat és szenvedést.

Egy idő után szembe kellett néznie azzal, hogy egy kész tanításban nem fogja megtalálni a keresett utat. Innen is kilépett, és úgy tervezte, hogy aszkétaként elmegy a végsőkig. Teste szenvedésén keresztül elégeti negatív karmáit. Öt társával együtt szélsőséges gyakorlatokba kezdtek, de sokszor vonult el magányosan is. Nem evett, nem aludt, forróságban, hidegben, viharban ült egy fa alatt. Bogarak marták, hosszú időre visszatartotta lélegzetét. Bőrrel borított csontvázzá fogyott. Alig lehetett megkülönböztetni egy holttesttől, vagy egy kiszáradt fadarabtól. Testi szenvedése felmérhetetlenné vált, a halál minden pillanatban kísértette. Gyakorlásának határtalansága, hite és ereje csodálattal töltötte el az öt másik aszkétát, akik vezetőjükként tisztelték.

Hosszú idő telt el így, évek. De a volt herceg továbbra is tűzben égett, végletekig kínzott tudatának romjaiban, haldokló testében sem találta meg a nirvánát. Elkeseredett. Az erdő legnagyobb gyakorlójaként, szentként sem jutott semmire. Sikerei töredékével boldog lett volna bármelyik aszkéta, de ő csalódott volt újra, ráadásul a többi vezeklő eddigre már tőle várta a megoldást.

Mikor a helyzet reménytelennek tűnt, egy új lehetőség bontakozott ki. A következő részben megismerjük mi is.