317. A szerzetes levelei 7.

Ma vidáman ébredtem. Ugyan fellegeid nem oszlottak el sem az égboltról, sem lelkem egéről, de mégis valami könnyebbség áradt szét bennem. Az idő nagy tanítómesterünk és képzett gyógyítónk is, képes enyhíteni fájdalmunkat. Még a te hiányodat is. Jókedvűbb és bátrabb vagyok ma reggel, ezért faggatnálak tovább, ha megengeded.

Te nem tévedsz, mert tökéletes vagy, tanultuk és tanítja szent könyved. Elképzelni sem tudom egyszerű elmémmel e szó valódi értelmét: „tökéletesség”. Mi, kedves uram, tökéletlenek vagyunk akaratodból és döntésedből, és ez jól is van így. Egyik irányban sem terjedünk a szélekig, és különböző kiterjedéseink, képességeink nem is aránylanak jól egymáshoz, ezért egyensúlyunk is örökké ingatag. Dülöngélünk a világodban, közép és kiegyenlítettség nélkül, és állandóan egyensúlyunk keresve támogatjuk vagy rántjuk el egymást; ezáltal mozgunk, változunk és fejlődünk, és én azt figyeltem meg, hogy mintha ez a mozgás lenne a valódi létezés. A tökéletes minden talentuma pontosan a mindenség széléig ér, egyensúlya, nyugalma és formája hibátlan; éppen ezért nem mozog. Mi, kedvesem, mi mozgunk, surlódunk, darabokat törünk le mindenből, amivel érintkezünk, de meg is tartjuk időnként egymást, és ezek a találkozások aztán, a magunk köreiben, teremtenek. A mi találkozásainkból minden pillanatban születik valami: érzés, gondolat, jelenség, majd elmúlik, majd újra előáll valami új, amilyen még sosem volt, és sohasem lesz a végtelen időben. Nincs két megismételhető pillanat, jelenség vagy élőlény. Egyediek vagyunk, minden csak egyszer él, és bár mind tökéletlen, de éppen megismételhetetlenségük miatt mind csoda. Mind a te csodád, teremtő!

De te tökéletes vagy, és tökéletleneket teremtettél, hogy azok létrehozzák a mulandóság folyamatosan örvénylő csodáit. Ezt ránk bíztad. Miért? Miért kellett fuvallat-éltű lényekkel és dolgokkal benépesítened a végtelent? Miért mi teremtünk hozzánk hasonló, szempillantásig élő jelenségeket? Talán gyönyörködöl benne, de nekünk, istenem, ez azért komolyabb dolog, mint pusztán a benne rejlő szépség élvezete. Nekünk ez valóság, ez a mi életünk, ez a mi halálunk! A bölcsek megtanulnak gyönyörködni a világ állandóan épülő és romló változásaiban, az örök körforgásban, de azért a születés és a halál velük is megtörténik, és nem azért lelik benne örömüket, mert szándékuk okán így akarták, hanem mert okosan belátták, hogy nincs választásuk. Bármit tesznek, a körforgás részei, törvényed betelik rajtuk és megtörténik velük. Nincs hát más lehetőség, fejet hajtunk, imádunk és kérünk, csodáljuk teremtésed, és hálát érzünk, hogy egy rövid időre vendégül láttál világodban. Én mindenesetre köszönöm, és ha néha lázadok ellene, kérlek, ne írd fel vétkeim közé.

Hiszem, hogy minden a te alkotásod, magad látod benne, mint tükörben, mert mindenből saját arcod tekint vissza rád. Hiszem, hogy nem tehet hozzá vagy vehet el semmilyen erő a világodból, mely te magad vagy. Mikor művedet alakítjuk, tested használjuk, mikor érzékeljük, szellemed költözik belénk. Tisztelem és köszönöm a jót, amit kaptam, az életet, melynek még a hiányát sem bánhatnám, ha nem alkotsz meg, hiszen a semmiben még gondolat sem lennék.

Ám félve kérdezlek, szeretve tisztelt istenem, félve imádott uram, a rossz hogyan került teremtésedbe? Atyám és tanítóim azt mondták, hogy az a mi bűnünk, mi csorbítjuk ki a jót, álljuk útján szent tevékenységednek, de hát hogyan is tudnánk, mi erőtlen és együgyű semmi-lények akadályozni műved mozgását? Mert azt még értem, hogy a jó és a rossz csak nekünk teremtetett, és kicsinységünk látja minőségnek a valójában üres jelenségeket; értem, hogy előtted ezek kiegyenlítődnek és kioltják egymást, és szent összhangzatban egyszerűen csak léteznek. A jót nem mi teremtettük, a világot sem, és semmi örök és mozgó nem kezünk alkotása, akkor hogyan lehetne pont a rossz a mi munkánk gyümölcse? Nem értjük a rosszat sem, kevesek vagyunk hozzá, mint a jóhoz, hogyan lennénk képesek e két végtelen erőt teremtésedbe plántálni?

Nem tudjuk művelni egyiket sem, ezért ha az egyik felé indulunk, a másikat érjük el. Néha rosszra törünk, és valami megépül; pusztítanánk, és ezzel új világokat idézünk meg; bontunk, mire valami felemelkedik. Ugyanígy ellentéteként bármit építünk, az összedől, ha nem is rögtön, de idővel; bármit készítünk, elromlik, az általunk szült meghal, és sajnos ez tapasztalat, de bármi jót teszünk, az elporlad és rosszra fordul. Világodban, mely azt mondják, tökéletes, ha mi valamihez nyúlunk, hogy megjavítsuk, hát három másik dolgot elrontunk egyazon mozdulattal. Nem vagyunk elég bölcsek, nem látjuk át az összefüggéseket teljes mélységükig, ezért bármilyen nemes indulattal tevékenykedünk, valahol egyidejűleg bizonyosan rombolunk. A mi világunk úgy van egyensúlyban, hogy ha egy ponton megjavítunk valamit, az egy másik ponton megront valami egyebet; és fordítva, ha tönkreteszünk valamit, abból máshol születés származik. Ez a mi tökéletlen harmóniánk. Nem teremtünk mi semmit, csak világod alkotórészeit hordjuk egyik helyről a másikra, legyen az anyag vagy szellem, sár vagy gondolat. Nem teremthettük mi a rosszat, és ha a jót képtelenek vagyunk tökéletesen művelni, ahogyan semmit sem tudunk hibátlanul, akkor a rosszat sem végezhetjük makulátlanul. Ha nem vagyunk teljesen jók, akkor nem vagyunk teljesen rosszak sem.

Felmerült bennem az is, hideg magányomban, hogy ha a jó nem áradhat kezünkből, és ha a te nagy, mérhetetlen jóságod pedig számunkra elérhetetlen talány és titok, akkor vajon létezik-e az abszolút jó, vagy csak irántad való vágyakozásunk teremti meg, mint a haláltól remegő szívünk utolsó menedékét. Hiszen mi a határtalan nekünk? Csak egy szó, mit sem elménk, sem lelkünk befogadni nem képes. De ha a végtelen, isteni jó nem úgy van, nem olyan, mint azt képzeljük, akkor ennek minden eszmére és ideára igaznak kell lennie. Akkor a rossz sem lehet határtalan, és szintén nem egy bukott angyal akaratából, vagy a mi kezünkből árad a világra.

Megyek most, mert elérkezett a kolostori szolgálatom ideje. A munkát te rendelted számunkra, hogy el ne tunyuljon testünk és szellemünk, elvégzem hát én is a rám szabottat. Legközelebb beszélünk.