A zen egyik gyakran idézett tanítása azt mondja: ha találkozol az úton a Buddhával, öld meg. Ezzel arra mutat rá, hogy önmagunk megváltása csakis belülről érkezhet, csak mi magunk idézhetjük elő. Alapvető tanítás ez, a buddhizmus egyik lényegi felfedezése, hatalmas lépés kifelé az illúzióvilágból a bölcsesség felé. De ezeken a hasábokon már többször foglalkoztunk azzal az igazsággal (mely saját elgondolás, tehát téves és vitatható), mely kimondja, hogy eredendőn és véglegesen önmagunkba zártak vagyunk, ezért óvatosan dolgozzunk a bensőnkből érkező mégoly tiszta és szent élményekkel akkor is, ha más tulajdonunk valóban nincs, és csak rájuk támaszkodhatunk. A teljes tudati elkülönültség nem egy folyamat eredménye, mert így születtünk, így lettünk megalkotva, sosem voltunk másmilyenek. Ez törvény, egy áthághatatlan ontológiai korlát. Úgy gondolom, három oka van:

Első: Nem-buddhaként, vagyis nem dharmikus lényként, hanem a karmikus világ részeként nem vagyunk képesek valódi kapcsolatok létesítésére sem kifelé, sem befelé, mivel mindent az öt halmaz szűrőjén keresztül érzékelünk (36. bejegyzés):

- Az anyag (rúpa) formát ad a megjelentnek, de akarat nélkül. Belseje csupa űr, és bár objektív és létező, de csak illékony energia, alkalmi vonzásokból összeálló csoportosulás, erővonalak üres egymásba kapaszkodása, meg nem fogható, csak hatásukban létező parányok nyoma, mely a leszűkített dimenziók között durva formában egy időre megmutatja magát. Az anyag létezése torzítja a valóságot.

- Az érzés (védaná) ösztönös, zsigeri, tudat és intelligencia nélkül is mozgó és formáló hatás, aminek mindegy, hogy látható vagy csak a sötétben jelenik meg. Egyszerű következmény, lényegében nemtelen és tartalom nélküli, érték-mentes képe a változásnak. Az érzés torzítja az anyagot.

- Az észlelés (szannyá) beömlik bármely nyitva hagyott csatornán, de ezt sem mozgatja intelligencia, csak tehetetlenségének megfelelően áramlik az észlelők felé. Képpé és szoborrá formálja a tehetetlent, következményként közvetíti az eleve eltorzult és félreértett valóságot a még öntudatlan létezők felé. Csak eszköz, technika, eredmény, ami használhatóvá teszi a világot az életre bukottaknak. Az észlelés torzítja az érzést.

- A késztetés (szankhára) még a tudattalan lény mozgása. Válasz a beáramló impulzusokra, reakció bármire, amit az éppen használt érzékszerv közvetít. A kiszolgáltatott lény nem tehet ellene, csak megfelelhet neki, részben mert tehetetlen, részben mert nem ismer mást, sőt fel sem merülhet benne a késztetésen kívüli tartomány. Saját késztetésének annyira rabjává válik, hogy késztetése, ami már akaratként nyilvánul meg, személyiségévé válik, és a késztetései lesznek ő maga. A késztetés torzítja az észlelést.

- A tudatosság (vinnyána) is csak egy eszköz, egy reagáló gép. Még csak a késztetéseiből összetákolt automata, de már rátekint halmazaira, és a külvilág nevei és formái közül kiválasztja magát, így nevet és formát adva önmagának is. Saját korlátainak válik rabjává, mert a késztetéseiből felépített lény csak késztetéseinek határáig láthat el, ez áthághatatlan korlát. Csak azt a formát, érzést és észlelést ismerheti fel, amiből felépült, ezért a tudatosság, bár intelligens, nem láthat túl önmagán. A tudatosság torzítja a késztetést. A tudatosság torzít mindent, a halmazok összefonódó láncolatán keresztül végül a valóságot. Amíg az öt halmaz adja énünket, a korlát feloldhatatlan, a határ megközelíthetetlen.

A tudat végül a torz felépítményeket és önmagát is rosszul értelmezi, a nemtudás állapotába ragad és szenved. Ez az oka annak, hogy csak az érzékszervek megtisztítása, egyedül a meditáció megtisztulásra való igyekezete nem vezet végső eredményre, mert hiába tökéletesek az érzékszervek, amíg a tudat nem buddhai.

Második: Nem is létezünk, az „én” csak illúzió. Természetesen objektíven létezünk, van valóságunk, de elkülönültségünk látszat, mert nincs, ami elkülönüljön, és nincs mitől elválnia. Ha csak egy határ is létezne a mindenségben, akkor széthullna és megfagyna minden. A külön-lét csalás és káprázat, tehát nincs is semmi, ami kapcsolatot létesíthetne. Nem jöhet semmi belülről, mert nincs ott semmi, nincs menedék, és nincs a menedéknek lakója.

Harmadik: Maga a kapcsolat is illúzió-természetű, hiszen nem létező, állandótlan és üres entitások között a torzult és a tiszta kapcsolat is értelmezhetetlen. Ám van egy ennél nagyobb oka is a kapcsolatok látszat-természetének: az, hogy a tudaton kívül semmi sincs. Hiszen nincsenek a tudatnak sem határai, ahol a belső elválna a külsőtől, ahonnan a kapcsolódás kiindulhatna, és ahová a másik elkülönült létezőtől érkező szál megtapadhatna. Nincs határa, ezért nincs belseje sem, nincs magja és állandó formája, ami vándorolna vagy öröklődne életeken át. A tudat semmi más, csak a minden. Bármire gondolunk, bármit felfedezünk, mint tudaton kívüli objektumot, az azonnal belül terem, és mivel nincs belül, nincs „én” és nincs kapcsolat, ezért megállapítható, hogy minden külsőnek tűnő objektum már eleve bent volt, eleve a határok nélküliben volt, hiszen hol lehetne máshol. A Buddhát ölöd meg vagy magadat, mindegy, ugyanazzal van dolgod, ugyanaz tart fogva.

Tehát mondják, hogy a megvilágosodás csak belülről érkezhet. Ám most megállapítottuk, hogy a tudatba semmi sem kerülhet be, ami már nem volt benne eleve, ami pedig nincs benne, az saját áthághatatlan korlátai miatt soha nem kerülhet bele. Ha van határ, nem léphető át, eleve képtelenség. Ha nincs határ, felesleges a külsőről és belsőről beszélni. Ebből az a buddhista tanítás is levezethető, miszerint a megvilágosodás már a miénk, már bennünk van, mert ha már nem lennénk megvilágosodottak, nem érhetnénk el semmiképpen. Megvilágosodottak vagyunk, túl a Buddhán és önmagunkon, eleve készen, csak nem tudunk róla. A szemünket por fedi, mint mondta a Magasztos, és más dolgunk sincs, csak ezt a port letörölni.

Persze semmi okunk hátradőlni, mert a tény, hogy a megvilágosodást már nem kell „elérnünk”, „megszereznünk”, hanem „csak rájönnünk, hogy a miénk” még nem vitt minket közelebb a felismeréshez. Ez a tudás a helyes módszer kiválasztásához vitt minket közelebb, ami bizony nagy dolog (174-176. bejegyzés). A helyes szemlélet természetesen nem biztat minket a kapcsolatok felszámolására, az illúziók kihajítására, mert akkor meghalunk. Nem mondja, hogy ne fogadjunk el a külső világból érzést, dobjuk el észleléseinket, utasítsuk el a segítséget. Az objektivitással, a karmikus világgal, az érző lényekkel, embertársainkkal, istennel ápoljunk élő kapcsolatokat, de közben tudjuk, hogy ezek nem mentenek meg, mert mulandóak és tévedés-alapúak. Lássuk és tudjuk, hogy a megvilágosodás, a külsőnek és belsőnek látszó kapcsolatok átlátása, a saját út megtalálása a mi feladatunk.

Szeretnék eloszlatni még egy gyakori tévedést, nyomatékosítva az eddigieket. Amikor a belső világról, önmagunkról gondolkodunk, az alatt ne a tapasztalható „ént” vagy a személyiséget, és főleg ne a lelket, isteni részt vagy más hagymázas elképzelést értsünk. Ugyanis az eddig elmondottak, a külső világ jellemzői, az öt halmaz torzításai, az elme köde és csalásai, a határok és a valóság látszat-természete miatt a kapcsolódások lehetetlensége és a kapcsolatok illúzió-léte a belsőnek látszó világra pontosan és ugyanúgy vonatkozik, mint a látszólag külsőre. Az „én”, lélek, személyiség, a sajátnak érzékelt érzelem és gondolat ugyanúgy illúzió, és ha irányát nézzük, szintén a külső világ része. Külső, mert nem belső, nem a miénk, nem a nem-létező magból ered. Önmagunk, mint menedék nem a belső világunk, nem az elménk, nem a sajátnak hitt tudatunk. Semmi közünk hozzájuk, illetve pontosan annyi, mint a külsőnek érzékelt világhoz. Másképpen: Isten nem menedék, de a lelkünk sem az! Nincs határ külső és belső között, Isten és lélek között, de ez nem összeolvadásuk, hanem szubjektív nemlétük bizonyítéka, az észleletük, a számunkra torzult észlelés nemléte. Objektivitásuk azon a határon túl van, amit csak döntésünk oldhat fel. Ha a külsőt elhagyjuk, ha megöltük a Buddhát, de a belső útmutatást elfogadjuk, újra csak ürességet markolunk, amit az öt halmaz szűrt meg, amit a tudatosság hamisan tár elénk, és ami képzelt határok nélkül képtelen a kapcsolódásra.

Azt is mondják, hogy aki felnőtt, annak sem apja sem anyja nincs, csak testvérei vannak. Hozzáteszem, hogy aki teljesen felnőtt, annak testvérei sincsenek, sőt önmaga sincs, hanem kapaszkodók nélkül áll meg. Mégsem magányos, mert akinek nincsenek határai, az többé bezárva sincs, még önmagába sem. Isten, szerelem, család, célok, megvilágosodás: mennyi bálvány! Mennyi ködből készült kapaszkodó, amik az igazi bajban mind cserbenhagynak. Mondják, a Buddhát magunkban megölni annyi, mint feladni a reményt, hogy bárki valaha a mesterünk lehet. Hozzáteszem, a Buddha megölése után meg kell ölni „önmagunkat” is. Persze nem a fizikai lényt: az életünk és a ránk bízottak élete lehetőleg legyen boldog és a szenvedéstől mentes.

Az életünknek semmi értelme. Semmi célja. Ezzel indulunk, ez a csomagunk, és ezen a helyzeten csak mi tudunk változtatni, mi tudunk értelmet építeni a létezésünkbe. De ehhez el kell engedni a tanító, a mester, a szeretet, az „én”, a lélek és isten mítoszait, nem megtagadva és bántva magunkat és a velünk együtt csetlő-botló lényeket. Senki nem ismeri az igazságot, de ha ismerné is, képtelenek lennénk megtanulni tőle. Inspirálhatunk, tanulhatunk másoktól, de végül magunkban, a tudatban kell megtalálnunk az utat az előzőek alapján vigyázva, hogy a tudatot ne keverjük össze a saját belső tudatunkkal, mert csak egyik rabságból hullunk a másikba, egyik külső tanító bűvköréből a másikéba. Hát engedjük el a Buddha kezét, a tanító kezét, a többiek kezét és végül önmagunk kezét, hogy példánkkal bátorítsuk a többi keresőt is erre a bátor lépésre.