Az ezután következő néhány bejegyzésben igyekszünk összefoglalni az eddig elhangzottakat.  Persze ez csak részleges összefoglaló lesz, nem végső, és utána folytatjuk a munkát, de úgy érzem, hogy nem árt egy áttekintés. De előtte még, ebben a bejegyzésben, a nemesről ejtünk szót.

Láttunk már mindnyájan megbecsült, tisztelt embereket méltatlanul viselkedni, és láttunk már alantas embereket szépen cselekedni. Aki eleget él, tapasztalja mindkét végletet önmagában és embertársaiban is, és minél bátrabban tekint le önmaga mélységeibe, annál több csalódásra vagy büszkeségre okot adó jelenséggel találkozik. A látszat ilyenkor az lehet, hogy az erkölcsöt, a jót, a szépet, a nemest mi időnként bizony megaláztuk, máskor viszont megtiszteltük, és rangjának megfelelően bántunk vele. Láthatjuk, hogyan műveltük a jót, és mikor engedtünk a rossznak, és ennek megfelelően becsülhetjük vagy dorgálhatjuk magunkat. Mert bizony a jót becsülni kell, a rosszat pedig üldözni, ez a tisztességes ember dolga, gondoljuk. Elszörnyedünk, ha a pápát mérgesnek látjuk, és ítéletet kérünk a rablógyilkosra, mert úgy érezzük, csorba esett a szentségen, a becsületen, valami olyan törvény sérült meg, ami az égből, a tisztaságból származik. Megsérült a Tökéletes (74. bejegyzés).

De félő, hogy ilyenkor fogalmunk sincs a valódi nemesről. Mikor egy szent agresszív, egy pap sunyi, egy tiszteletreméltó vezető kicsinyes, egy anya rosszindulatú, akkor semmi más nem történik, csak az ember emberként nyilvánul meg. Ez van, ebből kell kiindulni (15. bejegyzés). Reagálunk a fájdalmainkra, a félelmeinkre, kötődéseinkre, szép érzelmeinkre, és ha ezt póz nélkül tesszük, megláthatjuk magunkat pőre valóságunkban. Ilyenek vagyunk, és minden, amit építünk, isteneink, társadalmaink, családjaink, az egész világunk a tükrünkké válik.

Mikor a szentet meginogni látjuk, kielégül bennünk az irigy kispolgár, mikor a lenézettet emelkedni látjuk, elönt minket valamiféle érzelgősség (71. bejegyzés). Általában az embernek tulajdonítjuk a képességet a szép felismerésére és megalkotására, felemelésére vagy sárba tiprására, mintha a hatalmunkban állna mindez.

Ám sem a szent ember, sem a megvilágosodott valójában nem szent, csak a hivataluk az, a betöltött helyük az, és a legtöbb, amit elérhetünk, hogy felismerjük és elismerjük a szentséget. Elhárítjuk az akadályokat a szentség és önmagunk között, feloldjuk a gátakat, amik elválasztanak a nemestől. Csak a létezés valósága lehet nemes, és az embernek ahhoz kell felnőnie, hogy azt el bírja hordozni. Nagy erő és értelem kell ahhoz, hogy a szentség terhét legalább egy ideig a vállán hordozhassa az ember. Csak a szerep, a betöltött hivatal, amivel egy megnyilvánult azonosítható, mert a személyiségével, az énjével nem, csak a megtalált és elfogadott szereppel. Szerencsére semmilyen nemest nem vagyunk képesek a mocsokba rángatni, csak azt, ami már eleve onnan gyökerezett. A gyémánt a szeméttelep közepén, az ürülékkupacban is gyémánt marad.

A szent, mint létezési mód, mint állapot, nem csorbítható (46. bejegyzés). A nemest, mint állapotot nem lehet sem bemocskolni, sem megalázni, csak a nemes felmutatóját, megtestesítőjét. Aki a hátára veszi a szentség terhét, elbukhat, de ez a zuhanás a szentséget nem érinti. Csak a megnyilvánult, a szentség terhének hordozója forog tovább a szamszárában. Az ember nem mértéke a valóságnak, és ha összekoszol valamit, ha a tisztához szennyet ad, akkor sem változtat annak minőségén: a tiszta csak befogadja, körülveszi a szennyet, otthont ad neki, felkínálja az általa betöltött teret, hogy a szenny is megtalálja az őt megillető helyet a teremtésben. Csak magunkat tudjuk lerántani. A szamszára összes létezője csak magát tudja felemelni és lerántani, a pokolba vagy a mennybe juttatni, csak a saját szamszáráját képes alakítani, amit aztán a nirvána örök türelemmel befogad és hordoz.

Hatással vagyunk egymásra, de végül minden esetben a mi hozzáállásunk, ami hat, ami dönt. Ez nem az életmódtanácsadók ostobasága. Ők hazudnak, mert nem áll szabadságunkban minden körülményünkön változtatni. Van, amikor hősei, van, amikor áldozatai vagyunk saját történetünknek, és általában csak sodródunk, sokszor nincs hatalmunk az életünk felett. De a szamszára többi lakójának sincs hatalma felettünk, és végül mindig a mi, sokszor nem tudatos választásaink döntenek a sorsunkról. A nemes mindig ott van, befogad és teret ad. A szamszára látszatvilága elfedi, hogy mindvégig a nirvánában voltunk és vagyunk.

Nem vagyunk képesek a nemest befolyásolni, magunkhoz torzítani. Ő sem hat ránk, ha nem kérjük. De odaadja magát nekünk, helyet teremt életünknek, és nem kér cserében semmit. Néha úgy látszik, hogy megaláztak egy nemes eszmét, és az elbukott, de ez nem történhet meg: vagy az az eszme nem volt valóban nemes, vagy nemes volt, és csak mi látjuk bukásnak. A Buddha látta, hogy a nemes törhetetlen, és elérhető a cél. A nirvána megérthető, mindössze rá kell jönnünk, hogy mindig is körülöttünk volt. A nemes eszme nem tud sem elbukni, sem felemelkedni. A nemes van, egyszerűen csak van. Nem valamihez képest, hanem csak van, kiemelkedve az összefüggésekből és viszonyulásokból. A nirvána az, ahol nincs többé függés, viszonyítás és következés, csak „vanás” van. Nem hozzánk képest létezik. Nem vár ránk, de csak ő vár minket igazán, ha hajlandó vagy belépni terébe, és csak létezni.

Kegyelem nekünk, akik minden pillanatban dönthettünk volna jól. Ha az intellektus adott, és az információk adottak, többé nem hivatkozhatunk a nemtudásra. Egyszerűen lehetetlen. Lett volna lehetőségünk jól dönteni, munkával, odafigyeléssel, mert a lehetőségek adottak voltak, de nem tettük meg. Tehát bűnösök vagyunk. Nem ítélt el senki, de azok vagyunk, mert ez így működik, ez ezt jelenti. Nem tévelygők, megtévesztett, gyenge áldozatok, hanem kőkemény bűnösök.

A kegyelem létezik, a cél létezik, különben nincs értelme az egésznek. A kegyelmet nem érdemeljük, de nem is tudjuk végleg ellökni magunktól. Csak van. A létkerék forogna nélkülünk, és forog velünk is, érzéketlen az üdvözülésünk és az elkárhozásunk iránt. A nirvána szintúgy. Ez az egész nem romantikus, nem szükségszerű, nem egy terv része, és főleg, főleg nem értünk jött létre. Csak van! És tőlünk függ, elfogadjuk-e.

Semmi nem változik, ha végleg meghalunk, vagy örökre a létkerékben ragadunk. Nem sír utánunk senki, a világ nem billen ki sarkaiból. Nincs erő, törvény, ami szerint minket meg kell menteni, vagy meg kell büntetni. A Van ragyog, tündököl, fénytelenül, időtlenül, emberi léptékkel mérve érzéketlenül, és befogad, ha úgy döntesz.

A Teher Nélküli átlátja és meghaladja önmaga sorsát.