Múltkor, a nemesség fogalma kapcsán, beszéltünk az Ösvényről. Az Ösvény szerepét a buddhizmusban nem lehet túlhangsúlyozni. Természetéből adódóan a haladás helyszíne. Az Ösvényre lépő, mint azt a fizikai térben is tenné, el akar jutni egy kiinduló állapotból egy célig, egyik pontból a másikba. Ebből következően a kiinduló pontot elégtelennek, a célt viszont kielégítőnek találja, azaz vágyottnak, elérendőnek. Könnyen belátható, hogy mikor haladni akarunk a kijelölt úton, vágy és elégedetlenség motivál minket, tehát olyan erők, melyek amúgy az akadályok részei. Ráadásul a meghaladni kívánt állapot és helyzet, a kiinduló pont iránt könnyen felébred az ellenszenvünk, undorunk, mely érzés már a három jellegzetesség legnegatívabb aspektusa, és egyenes út a gyökérokhoz, a nemtudásba süllyedéshez. Mielőtt elkeserednénk, és megközelíthetetlennek ítélnénk az Ösvényt, fontos belátnunk, hogy a jellegzetességek okos használata elkerülhetetlen a gyakorlás során, és csak később, a fejlődés magasabb szintjein mondhatunk le róluk. Tehát mit tegyünk, milyennek lássuk az Ösvényt?

Az Ösvény lényege, hogy a rajta való tartózkodás egy állapotot jelöl, a létezés egy formáját, sőt, az egyetlen valódi formáját. Az Ösvényen való tartózkodás már maga egy fajta megvalósítás, hiszen a gyakorló a végtelen számú káprázat-ösvényeket hátra hagyta, és kitartó munkával, éberséggel, bölcsességgel megtalálta a nyílegyenes utat. Fontos kijelentenünk: nem állítjuk, hogy ez az Ösvény az egyetlen. Annyit mondunk, hogy ez az egyenes, a biztosan célhoz vezető, a megvalósításhoz elkísérő út. A többi is elvezet különböző célokhoz, de mint múltkor, a ’nemes’ fogalmának esetében tárgyaltuk, ez az Ösvény az, ami megfelel a célnak, ami nemes, mert alkalmas.

Az itt tartózkodó, ha felismerte az Ösvény lényegét, már nem halad. Nem jut el többé sehová, nem fejlődik, nem erőlködik, és többé nem mond le semmiről. Nem tevékenységei, hanem a tudata alakul át a lény tudatából ösvénytudattá. Úgy él, lélegzik, figyel, tevékenykedik és hal, hogy tudata a középpontból ki nem zökken. Gyakorlása örök, idő és tér nem ingatja meg, olyansága és vansága egyszerre van, nincs, van és nincs, sem van, sem nem van (lásd csatuskóti v. tetralemma; négysarkú érvelés v. négyrétű logika). Meghatározhatatlanul összetett, mégis egyszerű, végtelenül kiterjedt, még sincs sehol.

Az Ösvény nem fog téged vezetni, mert nem rajtad kívül található. Ám hiába keresed magadban, ott sem leled. Ott találod meg, ahol önmagad: sehol sem. Az Ösvény nemes, tehát nem különül el. Nincs kezdete, sem vége. Mikor valóban megtalálod, akkor észleled, hogy sosem voltál máshol.

A buddhizmusban három fő útja létezik a gyakorlásnak, melyek mind kialakíthatják a gyakorlóban az ösvénytudatot. Egyenrangúak, ezért kockázat nélkül kiválaszthatod magadnak az alkatodnak megfelelőt. Ezek a hínajána (kis szekér), mahájána (nagy szekér) és a vadzsrajána (gyémánt szekér) útjai. A meditáció, a gyakorlás kitartása, az éberség és a bölcsesség fokozása mindet jellemzi. Mindhárom út járható, mindenféle alkatú és képességű ember számára felkínálja a lehetőséget a buddhaság elérésére.

A három út az Ösvény szempontjából:

Hínajána: A-ból B-be, egyik pontból egy másikba, a fejletlenből, hibásból, alantasból a tökéletesbe akar eljutni. Küzdelem, erőfeszítés, lemondás jellemzi. A restséget kerüli, figyel a nemesedésre, a haladásra. A választ kereső ember számára ez a hozzáállás nélkülözhetetlen. Éberen figyeli az Ösvényt, hogy le ne térjen róla, mert vékonynak látja, és tudja, könnyű eltévedni. Ezen az úton óvatosnak kell lenni, hogy felismerjük a két pont, a kiindulás és a cél látszólagosságát, különben a duális gondolkodás rabságába esünk. Figyelni kell arra is, hogy az erőfeszítés ne a nirvána, a célbaérés akarására vonatkozzon, mert a görcsösség lesz a legnagyobb akadályunk. A koncentráció (samatha) és a belátás (vipassana) tökélyre fejlesztése a célja. Eszménye az arhat, a szent, aki kikerült a létforgatagból.

Elmenekül a vágy elől, elkerüli a vágy tárgyait, fegyelmezi magát, és edzi az akaratát. Behunyt szemmel meditál, kizárja a külső világ kísértéseit, és próbálja kigyomlálni magából a bűnös szándékokat. Valamelyest aszketikus. Kiküszöböli az ártó hatásokat, a tudatában felmerülő nem üdvös gondolatokat kivágja.

Az Ösvény vékony, keményen kell dolgozni, hogy rajta maradj.

Mahájána: A két pontot, és így a dualitást önmagában feloldja. Úgy látja, hogy a szamszára és a nirvána egy, ugyanaz, és csak a látásmód különbözteti meg őket. Észreveszi, hogy az Ösvényt nem kell keresni, nem lehet letérni róla, mert a létezés maga az Ösvény, ha úgy tekintesz rá. Minden a célhoz vezet, mert nincs cél. Itt vigyázni kell, mert a látást nehéz megszerezni, és nehéz felismerni, ha nem kíséri kitartó munka, és könnyű összekeverni egy bölcs felismerést magával a megvilágosodással.

A vágy elől nem menekül el, nem tekinti bűnnek, hanem átalakítja bódhiszattvai szeretetté. A lényeket testvéreinek, a különállást látszatnak tekinti, a szeretetet átalakítja szent, befogadó érzéssé, és így éli meg. Összeolvad a létezéssel.

Az egész világ az Ösvény, együtt járunk rajta, és én segítelek.

Vadzsrajána: Ez is úgy tartja, hogy a szamszára és a nirvána ugyanaz, de szerinte az Ösvényen járás nem cél, nem lehetőség, hanem igazából káprázat, mert már megvilágosodott lények, kész buddhák vagyunk mind, csak még nem ismertük fel. A feladatunk ezt vizualizálni, erre ráébredni, mert már maga a haladás is tévedés, és eltérít minket a megvilágosodástól.

A vágyat nem korlátozza, nem is alakítja át, hanem éppen, hogy felszabadítja, hagyja kiteljesedni. Tantrikusan áll hozzá, megéli a vágy teremtő, hatalmas, ősi erejét, feloldódik és elveszik benne. Kiterjeszti, és érzékeit megnemesítve élvezi a létezést. A vágyból, a haragból nemes indulatot kovácsol, mert látja, hogy kiirthatatlanok, és mivel ilyenek, felesleges ellenük a harc. Megbékél önmaga és a világ természetével.

Az Ösvény bennem van, sőt, én vagyok az Ösvény, csak rá kell ébrednem.

A helyes látás lassan alakul ki, nem függetlenül az ember képességeitől. Túl erős a szamszárikus beidegződöttség, túl szilárd a káprázat. De ha elindul a folyamat, nem áll meg: a folyamba léphetsz. Könnyű eltévedni, és a káprázat valamely egyéni, rendhagyó látását dharmikusnak hinni. Az ösvénytudat felébredése nem erőszakolható ki, és ha felébredt, az élmény átadhatatlan. Saját erőfeszítés, saját Ösvény, saját élmény.