Nyertesnek mondjuk azt a fajt, és azon belül azt az egyedet, aki a leghatékonyabban alkalmazkodik a környezetéhez, legyőzi a többit, aki túlél és szaporodik. Ez a biológiai meghatározás. És valóban ő a nyertes, amennyiben a győzelem egyetlen mértékegysége és feltétele a túlélés, mert ebben az esetben a mindent túlélő valóban nyertesnek tűnik. De ha nem a túlélés az egyetlen győzelmi lehetőség, ha nem az egyetlen mérőfoka a faj vagy egyed erejének, értékének, akkor a kérdés már nem ennyire egyértelmű. Ha a spirituális büszkeség is érték, akkor van, ami határt szab a túlélési késztetésnek, és már nem egyértelmű, kinek a döntése ér többet. Már amennyiben feltételezzük a döntésre való képességet a Tébolyda hőseiről.

Aki a nácikkal kollaborált, az túlélt. Akinek ez az ideológia nem fért bele az értékrendjébe, azt felakasztották. Melyik hozzáállás képviselője nyert? A világot őrültek népesítik be, akik gyakran győznek, hatalmat és pénzt szereznek, ezért sok követőjük akad, vagy csak a hétköznapok névtelen hőseiként falják fel, ami eléjük kerül, és etetik mások húsával magukat és családjukat. Így élt túl a fajunk is: rengeteg vér és áldozatok miriádjai árán vívtuk ki elsőbbségünket a bolygón. Megérte? Mit adott cserébe a nyertes? Az idővel általa létrehozott értékek egyensúlyban vannak-e az általa okozott kárral? És közben látjuk, hogy az értékeket kevesek teremtették, az emberiség legfőbb büszkeségeit kevesek alkották, míg a faj ontotta magából a nyomorult kis alakokat, a Tébolyda hétköznapi hőseit, mintegy mellékesen, a túlélés melléktermékeként. Aztán ez a győztes faj, az ember, mint látjuk, győzelme után feléli, szétdúlja, tönkreteszi környezetét, és megbassza a bolygót, mert hát az övé, meghághatja, ha akarja, megvívott érte, ölt érte. Mint valami tahó.

Ha nem a túlélés az egyetlen érték, akkor a küzdő egy határnál megáll, leteszi a fegyvert és vállalja a pusztulást, mert a győzelem már nem éri meg, a kiszabott árat már nem fizeti meg érte. Ez győzelem, ilyen a nyertes. Az ilyen nyertes bátor, és nem szorítja elfehéredő ujjakkal, tíz körömmel, szűkölve nyereményét, vagyonát, hatalmát, vagy akár az életet. Hajlandó áldozatot vállalni, és spirituális büszkeségét, függetlenségét, lelki tisztaságát nem áldozza fel a puszta létezésért.

Van, aki ezt látva megutálja faját, és el akar különülni, valami magasabbat, szentebbet keres. A vallások szentjei gyakran használják a világtól való elszakadásuk, a hétköznapokból való kilépésük, a közönséges emberitől való irtózásuk igazolására és tevékenységük jellemzésére indokként, hogy az ő céljuk nem evilági, az ő felhatalmazásuk nem e világból való. Hangsúlyozzák az ismert világ megvetendő voltát, és megígérik, hogy híveik égi, mennyei birodalmakba kerülhetnek tanaik követésével, ami tisztább, igazabb, mint az a mocsok, amiben most fetrengenek. Mondják: az én munkám nem e világból való! Így válnak ők is a Tébolyda hősévé. Mert az én szentjeim, az én kedveseim, az én igazaim munkája annyira komoly, annyira nem e világból való, annyira nem ebből a világból táplálkozik, hogy igazán ehhez a világhoz kötődik, igazán ebből a világból való, és igazán ennek a világnak a lakóihoz beszél! Annyira mások, annyira ismerik a célt és a forrást, hogy az összes szál, minden nemes erő és akarat ehhez a világhoz, az itt szenvedő érző lényekhez köti őket. Az ilyenek valóban szentek.

Az emberiség önmaga környezetében végzett pusztító, a bolygót romboló, más fajokat kizsákmányoló tevékenysége miatt megfogalmazott kritikaként gyakran mondják, hogy az ember vírus. Ez persze igaz, de amikor ugyanezek azt hirdetik, hogy jobb lenne a bolygó minden élőlényének, ha az ember végre eltakarodna és kihalna, mindig megdöbbenek. A világunk ugyanis gyönyörű. Sokat ártottunk neki, sokat veszített szépségéből miattunk mind anyagi mind spirituális értelemben, de mikor egy hegy tetején a naplementébe bámulok, vagy egy állat mozgását csodálom, érzem, hogy a bolygó szépsége meddő és felesleges lenne az ember nélkül, mert mi vagyunk az egyetlen faj, aki a világ csodáit értékelni, sőt, egyáltalán észlelni tudja. A drámát nem nekünk rendezik, de mi vagyunk az egyetlenek, akik nézzük és tapsolunk. Ettől senki ne bízza el magát. Vírus vagyunk, sőt rosszabb, egy talpnyaló szolga, aki felfelé, az ég felé könyörögve csúszik-mászik kegyelemért esedezve, de lefelé, a gyengébbek, a neki kiszolgáltatottak irányában öl és tapos, és közben pökhendien gúnyol. Istentől kegyelmet kérünk, de nem kegyelmezünk azoknak, akiket megzabálunk. De az ember az egyetlen, aki a szépség felfogására érzékekkel és intellektussal rendelkezik. Ez nem a mi érdemünk, nem vagyunk különbek, úgy néz ki, meg sem érdemeljük, de még sincs más, akiknek a káprázat ily csodás módon tárná fel tündéri gyönyörűségét. Magunknak teremtettük, azért látjuk csak mi, vagy belekerülve megtanultuk értékelni? Komoly kérdés.

Annyit álmodtam már, hogy megbecsülöm az összes ébren töltött időt!