Üdvözöllek, uram. Restellem, hogy mindig akkor írok, amikor valami sötét felhő árnyékolja a lelkem, vagy gond, kérdés merül fel elmémben. Imáimban is ekkor kereslek, és csak igen ritkán dicsőítem művedet és személyedet szívemmel és szavaimmal. Ez az alkalom sem más, de egyedül is vagyok, bevallom, ezért hozzád beszélek, hogy ne magamhoz legyek kénytelen. Helyzetünk itt fent nem változott, hideg van, fagyos szelek és komorság, szegénység és vezeklés uralják napjainkat. Társaink azok a nagy, nehéz varjak, akik a szeleken lovagolva rekedten kárognak, és annyira éhezünk, hogy amikor leszállnak egy szürke sziklára, bizony már sültként képzelem el őket a tányéromon. Aztán tovább kavargatom a zabkorpámat, és hálát adok neked, hogy testem sanyargatása árán lehetővé teszed nekem a mennyekbe való feljutásomat. Bár be kell vallanom, hogy ez nem mindig tűnik a megfelelő útnak, mert ilyen zord körülmények között talán még többet is foglalkozom magammal, mintha testem és lelkem elegendő táplálékhoz jutna.

Monoton napjaink egyhangúságát megtörik az apát vasárnaponkénti előadásai a lelkigyakorlatok után. Rólad beszél, és bizony már néha maga sem figyel a szavaira, ahogyan szerzetestársaim figyelme is el-elkalandozik. Régóta apát már, a környéken született, fiatalkora óta szolgád, a világot nem ismeri, ezért kevésbé tudja a kinti világ idemenekült bűnöseinek érdeklődését felkelteni. Mind a magunk módján vezeklünk. De legutóbb öreg pásztorunk megélénkült, kissé lázba jött, és legalább az én figyelmemet felkeltette a beszéde. Igyekeztem lejegyezni szavait:

„Fiatalon az erkölccsel és a jóval foglalkoztam, a bűnnel és az igazzal, sőt magasabbra néztem, és a kezdetet meg a véget is meg akartam érteni. Ismertem istent, elfogadtam teremtő erejét és dicsértem művét, mélyen vallásos családban nevelkedve nem ingott meg hitem egyedülvalóságában, de úgy gondoltam, hogy azért adta értelmemet, hogy azt használva, világát azon keresztül megértve jussak színe elé. Meghallgattam a bölcseket, elolvastam a régi könyveket, és szétválogattam a tanításokat saját elmém szerint jóra és rosszra. Kerestem a szépet formában, tettben, cselekedetben, és imáimban kért, magamnak tulajdonított tudásommal felvértezve elkülönítettem teremtett világod megnyilvánulásait szépre és rútra. Odáig jutottam, hogy harmóniádat kerestem és megtalálni véltem az élőkben, a természetben és a vallásunkban, és az alapján ítéltem nemesnek vagy elkorcsosultnak teremtményeidet, hogy ezt az isteni vezérfonalat felleltem e bennük. Persze nem voltam ostoba, felmerült bennem a gőg bűnétől való félelem, de megnyugtattam magam, hogy harcosod vagyok, vándor a te utadon, így a te küzdelmedet vívom. De ahogyan a szent mondja: „Múlandó a világ, nincs benne pihenésünk!”, hát nekem sem volt nyugodalmam. Tudásom gyarapodott, fejlődtem, okosodtam, de vele együtt gondjaim is sokasodtak, álmaim megzavarodtak, nappalaim gyötrelemmel teltek. Aztán elveszítettelek. Soká tartott, míg észrevettem, hogy imáim már a magam képzelte széphez és jóhoz, rúthoz és gonoszhoz folyamodnak, hogy a magam arcát keresem és találom a teremtésedben, hogy magam vagyok az elítélt és a bíró. Rájöttem, hogy aki nem benned keres, aki nem köreiden belül, a te törvényeid szerint ismer meg, fogad el, szükségképpen elveszejti célját és önmagát. Rajtad kívül a világ rideg, kaotikus és legfőképpen értelmetlen, ezért odakint csak a magunk torz értelmét lelhetjük, szétszórt törmelékeket, amik kihullanak kezeink közül, és csak kétségbeesésünk marad a miénk. Rájöttem, hogy ha valami szép, azt benned kell szeretnem; ha valami jó, azt rajtad keresztül kell tisztelnem; ami rút és gonosz, azt a te ítéleted miatt kell elkerülnöm. Minden út tehozzád vezet, és ha azt hiszem, hogy a te erőddel felvértezve, de nélküled is megállok, akkor az ördög már fogja a sarkamat, és húz le az alvilágba.”

Így beszélt a szent öreg, és nem is találtam hibát a szavaiban. Balga az, ki egy tökéletes művet a kezében tartva nem ismeri el az alkotó mestert, és csak mert csodálja az alkotást azt hiszi, pusztán figyelme miatt neki is része van benne. Ha tetszik a világ, dicsérd a létrehozót, és így dicséred a kompozíciót is. Ha lelkek tetszenek, ne közvetlenül irányítsd rájuk szereteted, hanem szeresd őket istenben, és máris a közös, tiszta alapokat látod és csodálod. Értelmes, bölcs szavak.

Sokat gondolkodtam a beszéden. Napokig ténferegtem, vizsgáltam saját lelkem, viszonyulásaim, ítéleteim, és egyre jobban szégyelltem magam, és elkeseredtem, mert csak hibát találtam lelki működésemben. Mindegyre nélküled, magamtól értelmeztem, szerettem vagy undorodtam, és így magamba tekintve nem találtam tiszta indulatot. Az egyik délután, munkámat letéve, ebédemet elfogyasztva az udvaron ültem, még mindig az apát szavain merengve, és a felénk ritka felhőtlen, viharmentes, nyugodt eget bámultam, amikor egyszer csak kinyílt feléd a lelkem. Ó, uram, tudod, hiszen akkor talán kicsit felfigyeltél te is rám, összenéztünk egy pillanatra, és nagyon közel éreztelek magamhoz. Egy ideje gyakrabban érzem ezt, a közelséged, a szereteted, és bocsásd meg rettentő, bűnös szavaim, de a szenvedésed is. Hát nem azért teremtettél minket, alantas, félkész, az istenhez méltatlan, de a többi létezőhöz mérten csodálatos embereket, mert végtelenül egyedül voltál? Hát ennyire szenvedtél? Még mi is tudunk enyhíteni magányodon? Akkor ott egy kissé megértettem, miért mi lettünk féltékenységed alanyai, és miért a világ szépsége a tárgya; miért téged kell szeretnünk és nem a többit, a kívülállókat, az idegeneket, a magukban is boldog szépeket. Rájöttem, miért vágysz rá, hogy teremtő művészeted legyen vágyunk és irányunk, és ne a teremtett gyönyörűségeid; miért az alkotó eszmére irányuljon a szerelmünk az alkotás helyett.

Engedd meg uram a rettenetes feltételezést, és kérlek ne sújts kárhozattal bátorságomért, de értelmet és szívet tőled kaptam, ezért bűnrészes vagy abban, hogy ki tudom mondani: te is köreiden belül ragadtál, te is szenvedsz halhatatlan magányodban, és attól, hogy a kezdet és a vég, ítélet és uralom a kezedben van, attól, hogy te irányítod az ismertet és az ismeretlent, még a szenvtelen, értelmetlen üres űr téged is megrémít. Köt a név, és köt a forma, forrás vagy és torkolat, a határ és a határon túli is akaratodtól függ, a kereteket te szabod meg, de emlékszel a pillanatra, amikor feleszméltél, amikor felkiáltottál felismerve magányod és kényszered, és e pillanattól többé nem szabadulsz. Halandónak lenni kényszer, de a te korlátod szörnyűbb: alkotni, ítélni, hatalmasnak és mindenhatónak, tökéletesnek és egyedül-valónak lenni kényszerülsz!

Néha úgy érzem, ahogyan tökéletes vagy mindenben, az örökben is a legnagyobb, úgy a szenvekben és a szenvedésben is felmérhetetlen vagy. Nekünk a halál biztos feloldozás, minden vétkünk teljes eltörlése, de neked a múlhatatlan folyamatok nem adták meg ezt a kegyelmet.  Tudom, hogy nem segíthetek rajtad, és fel sem foghatom teljességed, de ha kell egy szó, egy közösen töltött, nyugalmas pillanat, egy cseppnyi megértés, akkor jelezz, és amennyire arra képes lehetek, amíg élek, itt vagyok. Tudom, hogy sosem leszünk társak: te isten vagy, én pedig ember, feloldhatatlan az ellentétünk. De a te szereteted nevelt fel és választott ki a többi teremtmény közül, az pedig megtanította, hogy segítsünk a szenvedőkön. Te pedig hatalmas vagy uram magányban és szenvedésben. Tőled kaptunk mindent, hát kötelességünk enyhíteni a szenvedés istenének fájdalmán. Megyek most uram, teszem a dolgom. Köszönöm, hogy figyelsz, és mostantól igyekszem erőmhöz mérten én is figyelni rád.