122. Az illúzióvilágban lehetséges lenne a folyamatos boldogság, hiszen lényegéhez nem tartozik bosszú vagy erkölcs, nem akar nevelni. Nem célja a szenvedés, nem érdeke megtanítani minket hibáinkra, nem akar jobbá tenni. Élhetnénk önfeledt boldogságban. Mégis van benne boldogság és szenvedés is, és e kettő szélsőség között megtalálható az összes értelmi és érzelmi állapot. Miért? Mert szereplői képtelenek megérteni a boldogságot, képtelenek sokáig elfogadni, elhinni és élvezni, ezért úgy alakítják az üres dolgokat és jelenségeket, hogy azok hol kényeztessék, hol sújtsák őket. Ha az egyik élményből sok kerül birtokukba, vágynak a másikra, és meg is teremtik azt. Hosszú jólét után a háború mocskában hemperegnek, sok fájdalom és megaláztatás után pedig egy időre előállítják a békét. Végzik ezt össztársadalmi szinten, saját életükben, és hétköznapjaik minden apróságában, percében is, mind a nagy, mind a kicsiny fontosságú dolgokkal. Ezekhez a képzett eseményekhez rendelik aztán a tudattényezőket, ezekből alkotják meg felismeréseiket és vonják le következtetéseiket. Végül így mind önmaga körül forogva csak önnön tévedéséből merít, csak saját ködképzetét látja.

123. Amiből sok van, azt csökkentik, irtják, amiből kevés, azt szaporítják, és teszik ezt az egyensúlyra való törekvés nevében. Nem értik, hogy az egyensúly nem kiegyensúlyozott tévedés. Az egyensúly nem a szenvek által történő felhalmozás precíz kisúlyozását, nem a mulandó anyag és a romlékony eszmék ide-oda pakolgatását jelenti.

124. Az illúzióvilág szereplői végleg saját tudatukba záródtak, ezért nyilvánvalóan csak saját énjüket ismerik fel. Ez az állapot sajnos nem meghaladható az illúzióvilágon belül. Az én nem láthat rá a másik énre, ezért amikor kifelé akar tekinteni, a legjobb szándékkal tanulni, ismerni, fejlődni akar, szabadulni, megvilágosodni szeretne, kénytelen az énjéből gyúrni, képezni torzókat, gnómokat és gólemeket, melyeket a megismerni próbált létezőhöz hasonlatossá igyekszik formálni, hogy azon keresztül értse meg a másikat. Magától értetődő, hogy a magából képzett hasonlat részleteiben és egészében is eltér a megismerni vágyottól, ezért tapasztalatai és következtetései tévesek lesznek. De ez csak a torzítás első lépése, mert a vizsgált képződményt kénytelen bekebelezni, asszimilálni saját szintén nem ismert és nem értett látszat-lényegébe, kénytelen felzabálni, magáévá tenni, saját húsává és lelkévé transzformálni, így aztán bármit akart is megérteni, megint csak önnön tévedéséből merít, csak saját ködképzetét látja.

125. Itt minden, ami egyforma, egyedinek és megismételhetetlennek mutatja magát. Ez persze javarészt öntudatlan, ahogyan a létező maga is az, de a lények közül az ember már egyszerinek, egyetlennek is látja magát. Egyfelől a létezőknek igaza van, hiszen a dharmák éppen aktuális, többé elő nem álló és megismételhetetlen konstrukciói, melyek, bár csak egy pillanatig léteznek, de addig tagadhatatlanul egyediek. Másfelől azonban a dharmák bármely összeállása mégiscsak örök ismétlődés, és mivel a dharmák magukban sem képviselnek semmi egyedit, önvalót, ezért kombinációik sem lehetnek azok. Így minden forma és név, az élők és élettelenek megannyi változata, az egész sokszínű világ egyforma és tulajdonságok nélküli. De közben nem lehet eltagadni, hogy a látszat birodalmában, az ő szabályai között mégiscsak különböznek a dolgok, ám e különbözőség is látszat csupán. E tévedés aztán a homogén dharmák világában megteremti a mozgás és maga-felismerés látszatát. És hát, valljuk be, a látszatban értelemmel bírva, emberként, mindez gyönyörű. Ez a csapda, ez az, amit életnek hívunk, az élet szerelme. Ebből következik a halál, és talán nem is elvárható senkitől, hogy ezzel képes legyen szembenézni.