„szabbé szankhárá aniccá
szabbé szankhárá dukkhá
szabbé dhammá anattá”
azaz
„minden összetett mulandó
minden összetett szenvedésteli
minden dolog éntelen”

61. Az illúzióvilágban a dharmák állandóan mozognak, pillanatonként szétesnek, majd újra összeállnak, közben finoman módosulnak, és e folyamatos, apró változások működtetik és tartják mozgásban a létezést. Minden dolog és jelenség szünet nélkül darabolódik, de nem önmagától, hanem a figyelem hatására: amire egy öntudattal bíró lény rátekint, az elveszíti nyugalmát, és a lény késztetésének megfelelően hasad tovább és tovább. Aztán más megfigyelő késztetésének hatására egyes darabok átmenetileg összeállnak, és e figyelem az újonnan létrejött, összetett entitásnak minőséget, szerepet és feladatot ad. Ám a szerep illúzió-természetű, nem valós, függő, átmeneti, viszonylagos, és csak a megfigyelőknek beszél, nekik tetszeleg, miattuk táncol és alakul. Ezek a minőséggel pillanatokra felruházott darabok, dharma-csomók létezésük rövid ideje alatt hatnak a másik, egy más lény figyelmének fényében fellángolt darabra, módosítják egymást, majd a figyelem elmúltával szétoszlanak, helyükre térnek. Ily módon zizeg, áramlik, örvénylik az illúzióvilág, így kelti a létezés, a valóság és az értelem látszatát, így játszanak vele, saját művükbe és hatalmukba feledkezve az emberek és az istenek.

62. Az élők az előbbi művelettel teszik önmagukat a világ urává és szolgájává. A szolga és az úr, a teremtő és a teremtett szerepe nem válhat ketté, ami az egyik, az biztosan a másik is; igaz ez emberre és istenre egyaránt.

63. A dolgok megfigyelése során nem a dolog a lényeges, hanem a megfigyelés; nem a szeretet tárgya a fontos, hanem az érzelem; nem a tárgy a fontos, hanem mindig a tapasztalat. Soha és semmit nem láttunk, nem éreztünk, csak a tapasztalataink élményét. Az illúzióvilág eszköz, semmi más, és mivel mi is egylényegű részei vagyunk, ezért mi is saját eszközeink vagyunk. De vigyázat: ez nem jogosít fel minket, hogy eszközként bánjunk a létezőkkel. Az érző lények sorsuk, létezésük drámája miatt irgalmat érdemelnek, a mi létezésünkben betöltött szerepük miatt pedig hálát. Nem létezik nemesebb szerep a mindenségben, legyen az valóságos vagy puszta illúzió, mint az eszközé. Egy létező annyira nemes, amennyire betölti eszköz-szerepét.

64. Az öntudattal rendelkező lények társadalmaiban számos kísérlet történik a racionalitás megteremtésére, a realitás felmérésére, de mind kudarcba fullad, ugyanis a látszatvilág kreált és illékony kategóriái folyamatosan elvonatkoztatnak. Mivel a világ és a lények is viszonyítottak, képtelenek sokáig analógiák, viszonylatok, szimbólumok nélkül érzékelni, ezért éberségük állandóan feloldódik, gondolataik csaponganak, tapasztalataik megkérdőjeleződnek. A látszatvilágban a konkrét tapasztalat is tünékeny objektumok álomszerű észlelése.

65. Mondják, hogy az igazságot a tiszta látás elől fátylak takarják: a hinduknál ez Májá fátyla, a keresztényeknél ez az ördög csalása és árulása. De miféle igazság lenne az, amit a ködvilág fátylai el tudnak rejteni? Inkább a megfigyelővel lehet a probléma, és nem a fátylakkal. A felelősség kívülre helyezése az „én” újabb trükkje.

66. Az illúzióban folyamatos a darabolódás, és ugyanígy zajlik megállás nélkül az újraegyesítés. De fontos látni, hogy az egyesítés a már szétválasztott darabokat igyekszik összeforrasztani, amit tökéletesen végrehajtani lehetetlen. A sok régi, heges, és friss, új törésvonal aztán sűrűn behálózza az illúziót, aminek már alig látszik eredeti színe és formája. A sok törésnyom elcsúfítja, morzsalékossá, gyengévé teszi a lelkeket, a tudatokat, az illúzióvilág lakóit. A sebeket az illúzióban meggyógyítani lehetetlen, az egyénben is csak a halál képes eltüntetni.

67. Ám az a terület, ahol a figyelő nincs jelen, vagy amire a figyelem nem irányul, lassan helyreáll, meggyógyul. Elcsitul benne a zaj, lelohad tüze, elsimul, békéje visszatér. Aztán ha már elég ideje nem lobog benne az önmagába tekeredett, látszattá vált élet, az illúzió lassan eloszlik, mind a köd a Nap fényétől.

68. A látványos, a mozgó, a tevékeny mintha fokozottan élne, mintha többet tapasztalna, érezne, szemlélne. Pedig a nagyon tevékeny a sok figyelem miatt nem lát, a sok élmény miatt nem tapasztal, a sok érzelem miatt nem érez, a sok élet miatt nem él. A látszat darabol, szétválaszt, elvonatkoztat tárgytól, élménytől, észleléstől és élettől. Elvon az igazhoz való viszonyunktól, és belevet a múlékony viszonylatok végtelen káoszába.

69. Az illúzió világában minden tanult. Mivel a relációk egyediek, állandótlanok, mástól függők, alaptalanok, ezért a látszatvilág törvényei kimódoltak, kiszámíthatatlanok, mesterségesek. Az illúzió művi, rendje megváltoztatható, ezért szereplői kénytelenek megtanulni szabályait, mielőtt elhelyezkednek benne. Ez azt is eredményezi, hogy a cselekvő semmit sem szabályoz vagy irányít, még önmagát sem. Mozdulatai másoké, érzelmeit kopírozza, gondolatait programozták, következtetései determináltak, akarata irányított. A mesterséges világ minden szereplője, tárgya és résztvevője mesterséges. Az illúzióvilágot szétfeszítenék a valóságos létezők, ezért idebent nem találkozhatunk ilyenekkel, és magunk sem válhatunk azzá.