Rohadt kis szörnyeteg volt, agresszív, bár kicsi, de egy igazi dög. A város lakói sokáig kutatták, vadászták, csapdákat állítottak, és csak nagy sokára sikerült elfogni. Védekezett, harapott és ütött. Mikor végre elkapták, a molnár telke végében, a csűrben, mert belegabalyodott a szögesdrótba, ami a tyúkokat védte, már nem is tudták összeszámolni, mennyi kárt okozott. Rabolt, zúzott, összedöntötte a nehezen felállított farakásokat, megmérgezte a tehenek tőgyét, keserű lett a tej. Nehezen fogzottak a csecsemők, amíg az éjszakában járt, az anyák sírtak és keveset aludtak, és a marhák egész éjeket bőgtek át. Az egész városra átkot hozott, ezért keresték a kamrákban, a falak tövében, a padlásokon, sőt, még a napsütötte réteken is, mert éji jellege nem akadályozta, hogy a fényben is pusztítson. Igazán senki sem tekintette túlviláginak, de vasárnaponként a pap mégis a szószékre emelte a témát, és gyönyörű párhuzamokat vont közte, és a pokol csapásai között. Ám a dög sokáig észrevétlen maradt.

Amikor elkapták, néhányan kételkedtek, hogy megtalálták a város életét megkeserítő bűnöst. Nem volt nagy, nem volt elég erős, gonoszsága pedig nem győzte meg a városlakók lágyabb szívű, főleg női rétegét, akik csak egy ijedt, kétségbeesett lényt láttak benne. De a férfiak, a pap és az elöljárók felismerték a régóta bujkáló ágrólszakadtban a tyúkólak tolvaját, az éj settenkedő tettesét. Rácsos ketrecbe zárták a prüszkölő, vicsorgó lényt, aki alig volt nagyobb egy kutyánál, de mindenképpen kisebb, mint egy ember, és a főtéren közszemlére tették. Egy hétig tartották ott. Piszkálhatta, leköphette, gúnyolhatta bárki, botot dughatott a rácsok közé a gyereksereg, tisztes polgárok mutathatták meg feleségeiknek, és nincstelen semmirekellők dobálhattak be neki kavicsot, hogy nevethessék rettegését. Ahogy a napok teltek, a lény összement, gyengült, és már alig védekezett a ketrecét körbeálló tömeg ellen. Szeme kereken, izzón tekintett maga köré, tagjait maga alá húzta, és összegömbölyödött, amennyire tudott.

Eltelt a szégyen hete, a pribékek előrángatták, láncot vetettek rá, és a főtéren az alkalomra ácsolt emelvényre vonták, hogy a város előkelői ítéletet mondhassanak rá. Felsorolták az elrabolt baromfit, a feldúlt kerteket, a kidöntött kerítéseket, és kérdőre vonták, megbánta-e bűneit. A lény riadtan kapkodta fejét, tekintete ide-oda vándorolt vádlóiról az összegyűlt nép tagjaira, és persze nem felelt. Görnyedt alakja, hajlott tagjai, szőrös háta nevetésre ingerelte a népet, és mikor a bilincs szorítása miatti fájdalmában néha artikulátlanul felüvöltött, az egész tér felröhögött.

Az ítélet végrehajtása gyors volt. Lerángatták a színpadról, miközben szánalmasan, többször elesett, körbeforgott, amennyire láncai engedték, vinnyogó hangot adott, mikor ízületeibe vágott az acélbilincs. A város bírája felemelte jogarát, és kihirdette az ítéletet. A hóhér egyetlen gyors csapással metszette le a fejét.

Sokáig nyugalmuk volt. A szembejövők újra egymásra mosolyogtak, az anyák teje megeredt, gyarapodott a hízóállat, növekedett a termés, és a magtárakból eltűntek a rágcsálók. A tereken összegyűltek a város lakói megvitatni a közügyeket, a címeket viselő méltóságok pártot szerveztek vagy protestáltak, az apák gyermekeikkel játszottak. Tisztábbak lettek az utcák, mosolygósabbak a kereskedők, és árujuk, a friss gyümölcs, a lágyan elterülő vászon, a kovászon érlelt kenyér szívesebben kelt el. Esténként hazakerültek a férfiak, mert elmaradtak a mulatozások, a nők pedig zamatos vacsorával, omló süteménnyel fogadták a tűzhelyhez hű férjeket. A pap újra beszélhetett az erkölcsről, és megidézhette a mennyeket az arra érdemeseknek, és a poklokat, hogy elrettentse a bűnös utakra térőket.

Ezért volt nehéz megemészteniük az első zörejt, ami elfeledni akart emlékeiket hívta elő. Talán egy baromfi kiáltása, egy kerítésléc roppanása, egy éjjel felsíró gyermek hangja kezdte. Az elsőket még el lehetett fedni, de aztán gyarapodtak a jelek. A kihelyezett csapdák üresen maradtak, de a tej a tehénben újra elapadt, a város polgárai a falak mögött szorongva aludtak el, könnyen ébredtek, az ablakok mögött pedig árnyakat láttak. Kérdezték a papot, a bírákat, a vadászokat, de senki nem látott semmit, amit okolni lehetett volna. A dög már halott volt, elítélték és kivégezték, ketrece üresen állt, csak maguk voltak.

Hát figyelni kezdték egymást. Figyelte a férj a feleségét, a nő a gyermekét, hatalmas a gyengét, és alantas a feljebbvalót. Titokban, bent a házakban élesítették a fegyvereket, egymás elöl rejtegették érzéseik, felvértezték gyengeségeik. Éjjelente a lányokra szeplő került, a kutyák férgeket fialtak, a nők megégették a családi vacsorát, a férfiak kést rejtettek köpenyük alá. Méreg terült el a város felett, átitatta a falakat, a talajba szivárgott. Az ágyak, az asztalok, a fák és az étel megkeseredett.

Régen jártam arra, kerülöm a várost. A dög, a kis szörnyeteg sírját időnként meglátogatom, bár nehéz volt megtalálni, mert nem a városi temetőben helyezték el, hanem kint, a dögkút és a szeméttelep mellett egy névtelen lyukban, egy tépett és poros bozótos mellett. Először vittem virágot, de láttam, hogy felesleges, mert a sírt gyönyörű, buja és burjánzó, csodálatos virágtenger borítja, távol a várostól, a mocsoktenger és szeméthegyek közepén oázisként, a fény minden színében pompázó élő kavalkád, míg a városra lassan ráereszkedik egy szürke, mocskos, nyirkos felhő, mely elzárja a fénytől és a levegőtől.