A Második Nemes Igazság a szenvedés okát jelöli meg. A lény már rájött, hogy szenvedésének forrása, helyszíne kizárólag önmaga, és már nem keresi külső hatalom befolyását sorsán. Sőt, a sorsot is elvetette, és látja a kauzalitás végtelen láncolatát, a karma szövetét, ami mint az univerzumban a téridő, mindenek befogadó alapja és mozgatója. Az eredendő okot kezdi keresni, a dukkha okát. Megnevezhet sok mindent, de látnia kell, hogy a dukkha alapvetően egy frusztráció, ami a képzelt és a valódi valóság között feszül. Valamiféle konfliktus, nem-kiegyensúlyozottság miatti működési zavar. A dukkha nem megszüntethető, a balga ember akarja felszámolni, hiszen csak tünete a rosszul funkcionáló létezésnek. A dukkha következménye a lény nemtudásának, nem pedig elrendelt végzet. Hiába találnánk fegyvert ellene, nem a dukkha az ok. Bármit megjavíthatunk, megváltoztathatunk, a dukkha lényege nem változik, az enyhülés és a súlyosbodás is átmeneti. Hol keressük hát az okot? Kívül nem találjuk, a dukkhán belül sem, saját magunk pedig csak halmazatok összessége, következmény. Nincs kiút a szamszárából? A dukkha annyira általános, hogy az alkalmazkodás az egyedüli út?

Az emberek sokáig így hitték. Hittek a karmában, a végzetben, ezért vagy egy jó újraszületésben reménykedtek és annak megfelelően cselekedtek, vagy egy isten által biztosított pihenőhely eléréséért dolgoztak. Aki nem lát túl a sorsán, az biztosan nem szabadul tőle, ám akkor sem menekül, ha képes túllátni rajta, de megrémíti a sötét, feltérképezetlen tartomány az istent és az örökkévalóságot elhagyva. Az újraszületés és az isteni birodalmak ugyanis még a körön belül, a szamszárában találhatóak, amit az emberek nem látnak annyira rettenetesnek, mint a bizonytalan ürességet a határon túl. Sőt, a határokon túl, ahol már a határ, és minden más fogalom értelmezhetetlen, ahol már semmi nem emberi. Ezzel szemben a buddhizmus nirvánája az emberrel nem megtörténik, hanem választja, és viseli döntése következményeit. Persze addig is viselte, de legalább az ismerős körökön belül, a belátható tartományban, a Buddha azonban a bizonytalant ajánlotta fel, az embert meghaladót.

A lét törvényein nem változtathatunk, a dukkha csak következmény, mi magunk pedig az „én” halvány látszata vagyunk. A kereső elveszik az ujjai között szétmálló illúziók között, mint egy mentális pokolban, a halál közben a sarkában liheg. A Buddhában is ez a kín ébredt fel, mikor elindult megkeresni a választ. A válasz nem lehet bonyolult filozófia, melyet majd minden tudós megcáfol; nem függhet semmitől, hiszen esszenciális feltétele a függés-mentesség; nem indulhat a kereső énjéből, mert alaptalanul lebegne; nem következhet külső erőből, mert az csak egy másik rabság. Valami egyszerű igazság lehet, ami végig az orrunk előtt volt.

A Magasztos hercegként arra ébredt, hogy nem képes folytatni addigi életét. Meg kell találnia a választ arra a kérdésre, amit az emberek jórésze nem is ért, hiszen a dukkhát sem képesek megfogalmazni, nemhogy az okát kutatni. Látta a szenvedő lényeket, akik hol boldognak, hol szomorúnak találják magukat, látta, hogy a dukkha oka nem rossz döntések sorozata, nem hibák, és főleg nem bűnök halmozása, melyeket majd az isten ítélő keze elsimít, mikor a világ rendjét helyreállítja. A dukkha oka nem akaratból, hanem karmából képződik. Olyan okot kell keresni, ami következik a szamszára működéséből, és nem olyat, amit a lények szándékkal cselekszenek! A dukkha oka csak karmikus, észrevétlenül működő, alapvető törvény lehet, nem indulat és akarat által létrejött tett, mégis a lénynek saját magán belül kell meglelnie. Mindenki rossz helyen kereste! A dukkha oka is következmény!

A herceg, az eljövendő Buddha elindult megkeresni a dukkha okát.