A gnoszticizmus, definíciója szerint, vallási-filozófiai irányzatok összefoglaló neve, amely alatt elsősorban a kereszténység ezoterikus alkalmazásait értjük. A gnózis „tudást” jelent, valamiféle alapvető, mindenben mélyen ott élő és gyökerező romlatlan ősokot. Állítja, hogy létezik egy olyan tudás, ami üdvözít és megvált.

Egy frappáns és mélyen igaz megállapítás szerint a vallások célja az irracionalitás racionálissá változtatása. A vallás értelmet feltételez az értelmetlennek tűnő létezésben. Ez a tétel abban a megállapításban gyökerezik, hogy minden emberen belüli és emberen túli élményünk, ha alaposan megfigyeljük, irracionális, és minden végső, megnyugtató célt és értelmet nélkülöz. Az életünknek, és benne tevékenységeinknek, vágyainknak nincs végső értelme, nem alkotnak maradandót, nincsenek végső hatással semmire, és idővel bizonyosan elenyésznek. De ha a személyes vonatkozáson túllépünk, és általában múlhatatlan értelmet, hasznosságot keresünk a világban, ugyanígy nem találunk. Az igazságok, szintén alaposan megvizsgálva, önmagukban szétfoszlanak, csak más tényekhez viszonyítva, függésben működnek. Az ember számára az egész világ, ha őszinte magához, és elutasítja az olcsó menedékeket, irracionális. A vallások tehát ezt a szorongató helyzetet igyekeznek feloldani azzal, hogy értelmet, racionalitást magyaráznak a világ működésébe: isteni akaratot vagy emberi célt, leginkább e kettő keverékét. Ezzel azonban továbbra is tagadjuk az önálló, ember általi megismerhetőséget, saját kozmikus rangunkat és képességeinket, hiszen bevalljuk, hogy segítségre, menedékre szorulunk. Agnosztikussá válunk, és elutasítjuk a létezés önmagából eredő értelmét, és egy tőlünk független isteni terv hatáskörébe utaljuk a világ folyamatait, tulajdonképpen jobb híján. A racionalizálás közben istenhez rendeljük a megoldást, vagy a karmához, vagy a céltalan kauzalitáshoz; ha van terv, azt csak egy felsőbb hatalom birtokolhatja. Így végül istent tesszük irracionálissá, hiszen a világ helyett őt nevezzük ki megismerhetetlennek, de ez megnyugtatóbb az ember számára, mert az arctalan, nyomasztó mindenséget a hatalom perszonalizációjával, az isteni gondviselés feltételezésével megszelídítjük. Elsőre emiatt az istenhit hasznosabb útnak tűnik, mint a buddhizmus, ám a gondviselést inkább csak gyávaságból, menekülési vágyból választjuk. Bármit állítunk a hitünkről, végül csak menedéket keresünk, tehát az irracionálist igyekszünk racionálissá változtatni.

A buddhizmus elsőre bölcsebbnek tűnik, mert a perszonalizációt elutasítja, istent sem személyesíti meg, és saját személyéről is igyekszik leválni. Ám egy buddhista bölcs szerint a deperszonalizáció a megvilágosodás gonosz ikertestvére. A buddhizmus szándékosan igyekszik előidézni meditációs gyakorlataiban az éntől való eltávolodást, de fontos, hogy a spontán, mindenki életében időnként előforduló deperszonalizációs élménnyel, illetve az istennek való önkéntes alávetettséggel ellentétben végig igyekszik fenntartani a folyamat feletti uralmát. A meditáló kontrollálja a folyamatot, és az „én” nem engedi ki kezéből az irányítást, ami egy újabb paradoxon, mert miközben kontrollálja a folyamatot, éppen erősíti az én kontrolláló és maga-felismerő képességét. Nem meri elengedni az élményt, hiába az elengedés a legfontosabb célja, és kézben, azaz „énben” tartja az eseményt. Ez zsákutca, és gyakori tévedés a gyakorlás során. Ellentéte lenne a bátor sötétbe ugrás, és a deperszonalizáció közbeni énvesztés és eltévedés elfogadása, ami gigászi erőt és bátorságot kíván.

A gnoszticizmus tehát azt állítja, hogy létezik egy rejtett, igaz tudás, mely megtalálásához rendelkezésünkre áll egy módszer. A bölcs célja ezt a módszert fellelni, alkalmazni, mesterévé válni, és az így megszerzett tudással megváltani magát. Mert bár egy felsőbb hatalomtól várja a megváltást, de állítja, hogy ehhez az aktushoz magának is megválthatóvá, azaz bölccsé kell válnia.

A buddhizmus elvet minden örök, múlhatatlan tudást. Alaptétele a mulandóság, az éntelenség, melyből nincs kiút, és ami a végtelenre, az istenekre, a létezésre és a valóságra is vonatkozik. De az irracionális racionálissá változtatásának kényszere alól a buddhizmus sem menekül, és e tárgyban vallásként viselkedik maga is, ugyanis a Négy Nemes Igazság, miután felállítja a dukkha tételét, megállapítja annak okát, azután a Nyolcrétű Nemes Ösvény kihirdetésével kiutat kínál fel. E kiút a nirvána, a megvilágosodás, az elengedés és a megszabadulás.

A buddhizmus néha mintha agnosztikusnak kívánná magát beállítani, tehát arra utal, hogy a végső valóság megismerhetetlen, a legnagyobb kérdésekre nem található válasz. A megismerés maga az úton járás, a módszer maga a haladás, az örökös változékonyság elfogadása és az abban való feloldódás. Persze az agnoszticizmus tiszta formájában nem irracionális, hiszen nem ab ovo a megismerhetőséget tagadja, hanem csak az ember lehetőségeinek korlátairól beszél, de végső soron a világ totális és reménytelen kiismerhetetlensége az ember számára mégis csak irracionálissá formálja a világot. Ezért a buddhizmus, mint vallás, végül képtelen elfogadni az agnosztikus hozzáállást, és kiutat, kapaszkodót, reményt és menedéket kínál követőinek.

A gnózis eredetileg egy hitben való elmélyülés. A buddhizmus a Buddha tanában, kinyilatkoztatott szövegeiben mélyed el. Ez alól a zen sem kivétel, mert ugyan elvet minden írott hagyományt, de kijelenti, hogy célja az ember tudatában való elmélyülés, és a buddhává válás a tudat megismerésén keresztül. Menekülés egy menedék felé. Ahogyan a gnoszticizmusban a lélek felismeri istenhez való hasonlatosságát, úgy ismeri fel a buddhista gyakorló az énjétől való különbözőségét, és a hasonlatosságát valami máshoz, amit majd a nirvánában lel meg. A gnózis szellemével az ember a tudatlanságból ébred fel és üdvözül, fényre lép; a Buddha követői sem akarnak mást, mint a nemtudásból a tudásba lépni, amit azonosítanak a szabadsággal, a tökéletes szellemi világossággal. Szabadsággal a lélektől, az álomtól, a tudatlanságtól – az istentelen, magányos, elveszett állapottól. A gnosztikus az üdvösséget keresi, az isten látását, a színről-színre látást, a buddhista pedig a nirvánát, a megvilágosodást, a dolgok úgy való észlelését, ahogyan azok vannak – talán nincs is nagy különbség.

A gnoszticizmustól végül minden intézményesült vallás visszariad. A kereszténység első évszázadában a gnoszticizmus eszméje volt a meghatározó, és sokat merített a keleti tanokból, de aztán eretneknek nyilvánították, és kanonizálták a szentiratokat, hogy a hívők többé ne tévedhessenek el, és a társadalom átalakítása lehetővé váljon. A buddhizmus pedig a végső tudást az elejétől tagadja, bár valami hasonló megszerzésére indul, csak ha kérdezik annak mibenlétéről, szemérmesen hallgat, és a gyakorlóra bízza a megoldás fellelését. A gnosztikus, teljesen a lélekre hallgató, ösztönösen valami superior létezővel egyesülni szándékozó indulat valóban ködös, és biztosan tévutakra vezet. A megérzéseire alapozó, a tanokat kedve szerint szinkretizáló ember legfeljebb énjét találja, és végül legfeljebb önmagába lehet szerelmes. Ettől megijedve a vallások kánonokat alkottak, zsinatokon határoztak, tételeket állítottak fel. Még a buddhizmus is, és nem volt rest kapaszkodókat helyezni az út mellé, és azokat buzgón ajánlani híveinek. A menedék keresése emberi igény, mert az irracionális paradox, élhetetlen, ezért szüntelen törekszünk racionálissá varázsolni, ami nem vezethet el a végső megoldáshoz. A buddhizmust se tekintsétek kapaszkodónak: legyetek önmagatok menedéke, ahogyan a Magasztos tanította, de közben vigyázzatok, hogy ne legyetek önmagatok menedéke! Az élet paradox, és aki ezt nem fogadja el, az az irracionalitás démonjaival a sarkában örökké csak menekülni fog nem létező menedékek felé.