A tudomány, a vallások, számtalan szellemi irányzat igyekszik megérteni a különlegesség, a szentség, a tökéletesség egzisztenciáját. Egzisztenciáját filozófiai értelemben, tehát a teljesség, a csorbítatlan szentség valóságának, létezésének, létbe lépésének és ottani működésének módját, lényegét. A szentség megnyilvánulhat az érző lényekkel való bánásmódban, a világ és a folyamatok ismeretében, képességek uralásában, megjelenését kísérték csodák, egyházszakadások, jelenések, csendes vagy zajos forradalmak, gyógyulások, de hiányérzetünk maradhat az előbbiek felsorolása során: mintha mindegyik megnyilvánulás csak a világ egy szelete, a tudás egy eleme lenne. A teljes és tökéletes szentséget nem birtokolhatja ugyanis más, csak egy teljesen és tökéletesen megvilágosodott lény, az alsóbb fokozatok szentjei pedig annyit, és csak annyit láthatnak a világból, amennyire szentségük ereje azt megengedi.

Az előző bejegyzésekben tárgyaltuk, hogy a társadalom számára való kondicionálás, nevelés valójában számunkra ismeretlen és idegen törvényekhez igazít minket, és a lelkünk mélyén érezzük, hogy ezek nem igazi, végső törvények, de a nevelés során a külső normarendszer belsővé válik, identitássá alakul, amit aztán foggal-körömmel védelmezni fogunk, így válunk saját rabtartóinkká. A törvények ellen lázadók, azokat a sajátjaikra cserélők vonzanak minket, és a lázadni nem merő vagy nem tudó emberek szívesen követik őket. Azt is megállapítottuk, hogy a szentek ennél is jóval tovább mennek, ők az igazi lázadók, akik a szamszára törvényein túl a spirituális világ szabályait is megkérdőjelezik.

De ami spirituális lázadásnak tűnik, az is lehet valójában belső emigráció, menekülés és bujdokolás, lehet önmagunk felé gyakorolt hazugság, az „én” megnyilvánulása, vagy leggyakrabban tévedés. A teljes és tökéletes lény ugyanis az alábbi képességek birtokában van:

- Teljesen és tökéletesen ismeri a világot, annak kialakulását, működését és megszűnését;
- tudja, mi a tökéletes, ismeri a kérdéseket és a válaszokat, tudja, mi az, ami jó az elején, a közepén és a végén is;
- uralja a környezetét minden szempontból, részt tud venni a kialakításában;
- uralja önmagát minden szempontból, részt tud venni önmaga alakításában;
- ismer minden okot és következményt.

Melyik szentről jelenthetnénk ki, hogy a tökéletességnek erre a fokára jutott? El lehet-e várni bárkitől, akár a szentektől, a tökéletességet? Mi hát, amit egy szenttől, a fokozhatatlan lázadótól, a közülünk legmesszebbre jutott embertől elvárhatunk?

A Buddha tanácsa a következő: törekedj a belátásra és az elnyugodásra. Ne kifelé növekedj, és ne befelé menj, hanem a teljesbe, a középbe, a mozdulatlan nyugalomba helyezd magad. A Buddha ugyanúgy átlépte a törvényeket, de az ő forradalma nem a változtatásra és a tökéletesítésre irányult, még ha az Ösvény kezdetén ez is a feladatunk önmagunkkal, hanem az ellentétek, a fogalmak, és végül az „én” megértésére, a létezés elfogadására, kötöttségeink elhagyására tanított. A tökéletes szent a Középben nyugszik, a békében él, és harmóniája nem megvívott csatáinak és lázadásainak következménye, hanem a harc és az ellentétek elnyugtatásának gyümölcse. Dönteni, élni és látni csak az ilyen lény képes, mi többiek, a tökéletesség eléréséig nem vagyunk urai sorsunknak

A szentség, a tökéletesség a teljes és akadálymentes megismerés. Valami mély megértés, valami mindent átölelő belátás. A Buddha által ajánlott mozdulat, értelmi művelet a szíven keresztül. Mély, az alapokat elérő ismeret, azaz megvilágosodás. Csak a teljesen megvilágosodott szent számára elérhető a tudás és a szeretet. Csak a megvilágosodott lény látja a többiek vállán a terhüket, melyet sorsnak és karmának is hívhatunk, azt a terhet, ami nem engedi a bennünk létező Teher nélkülinek beteljesednie sorsát.

„Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk. 23:34). Aki nem szent, az nem ura szívének és nem ura cselekedeteinek, gondolatainak. A szentség társadalmi és spirituális haszna csak mellékterméke a tökéletes belátásnak, mert a szentség feltétele az „én” meghaladása, ami mellékesen, de természetesen teszi hordozóját tökéletessé. Amíg nem vagy szent, semmi sem vagy, de a fordítottja is igaz: addig nem vagy szent, amíg valaki vagy. Ami ennél kevesebb, az nem szent, több pedig nincs ennél.