Legutóbb beszéltünk a valódi, minden érző lény számára hasznos megtisztulásról, a tudat salakjának átlényegítéséről, a mocsok nemes anyaggá változtatásáról. Megállapítottuk, hogy bár ez a munka még az illúzióvilágban zajlik, ahol a jó jónak látszik, a rossz pedig rossznak, de ennek a csatának a megvívása mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy átlássunk a káprázaton. Valahol el kell kezdeni. Legtöbbünk nem arra született, hogy emberi tudata a hirtelen megvilágosodás fényrobbanásában buddha-tudattá változzék. Még maga a Buddha is végigjárta a lélek megtisztulásának stációit, tanult, meditált, mestereket hallgatott.

Beszéltem már a megvilágosodás két lényegi feltételéről, az őrült bölcsességről: a tökéletes reménytelenség és a végtelen bátorság kombinációjáról, amivel az ember az énjét valóban hátrahagyva az örök sötétbe ugrik. A kis lépések nem vezetnek sehová, a legkisebb remény megőrzése, a nirvánába való átmentési kísérlete pedig reménytelenül visszaránt a szamszárába, bármilyen kicsiny is az átmentendő csomag.

Azt mondja a buddhizmus, hogy engedd el a kapaszkodókat, és ugorj a sötétbe. De a belátás egy szintjén túl felismered, hogy nem kell elengedni a kapaszkodókat. Ugyanis nincsenek kapaszkodók. Nincs isten, nincs világ, nincsenek jelenségek. Nem kell elengedni a kapaszkodókat, mert az lehetetlen. Nem léteznek. A magunk teremtette káprázat-kapaszkodók ürességét kell belátni. Mi álmodjuk őket, mert félünk, és nem akarunk elveszni. Illékony stabilitást teremtettünk az illékony káprázatvilágban.

Lásd be ezt, és szabad leszel.

A hamis hiedelmeinket kell elengedni, nem a valóságot, mert a valóság nem létezik.

Az vagy, és az leszel, amit hiszel, amit magadnak álmodsz. Annak osztozol sorsában, életében és halálában, amihez kötődsz.

Éned mindenképpen örökre elpusztul halálod pillanatában. El kell döntened, hogy felülemelkedsz-e az én illúzióján, belátod-e üresség-természetét, álom-lényegét, és a halálnak könnyedén átnyújtod-e még életed során, vagy ezt elmulasztod, és halálakor vele halsz.

A kárhozat nem státusz. A szamszára nem státusz. A kárhozat egy folyamat, a szamszára köre. Végtelen és reménytelen. Pont ezért kárhozat. Ez a lényege: a reménytelensége.

Ezért hatalmas dolog a Tan. A teljes reménytelenséget ajánlja a megszabaduláshoz. Mert a teljes reménytelenség állapotából, a szamszárából, a pokolból csak a teljes reménytelenség felvállalása vezethet ki. Az örök kárhozat magadra vállalása. Minden dolog akkor haladható meg, ha magadra veszed, és megvalósítod.