A létforgatagban kóborló lény háromféleképpen reagál a világra: a kellemetlenségre, bosszúságra ellenszenvvel, haraggal és távolságtartással. Csendesen, elkerüléssel, vagy  éppen rúgkapálva, agresszíven igyekszik eltávolítani magától a nem vágyott érzést, jelenséget. Ha ez nem sikerül, elnyomja magában a rossz érzést. Az egyik kifelé, a másik befelé rombol, bont, pusztít. A vágyott dolgokhoz viszont közeledik, élvezni, és főleg birtokolni akarja azokat, és ezért megalázó helyzetekbe is keveredik. A vágy rabság, a vágyódó a kiváltságos emberi létállapotát lealacsonyítja mulandó lények, érzések, állapotok iránti vágyódásával, és az ezekhez kapcsolódó hazugságokkal. A harmadik típusú, számára semleges jelenségek felé viszont nincs viszonyulása, ezek jellemzően tudatán kívül maradnak akkor is, ha érzékelése észleli őket. A háromféle hozzáállás közös jellemzője, hogy egyfajta reagálások a környezetre, így automatikus, zsigeri válaszok. Öröklött és tanult beidegződések alapján történő válaszreakciók. A tudatnak annyi a szerepe ilyenkor, hogy biztosítja azt a keretet, amiben összegyűlnek és tárolódnak az ösztönök és a szerzett válaszminták.

Meghaladásuk tanulással, felismeréssel és a bölcsesség megszerzésével lehetséges, amikor is időt hagyva a minket ért behatás után a gondolkodásnak, megfelelő, emberi és valódi választ adhatunk. A bölcsesség nem opció, anélkül az élet méltatlan, céltalan és veszélyes következményekkel jár az egyénre és a közösségre nézve is.

Mindhárom hozzáállás szenvedést okoz, és mindnek jellemzője, hogy az én előítélete alapján történik meg a reakció. A rosszra való reagálás állandó küzdelemben tart, és gyakran a rossz ítélet következtében igazságtalanságok elkövetésére buzdít. A vágyódás az életet alantassá teszi, és örökre a létforgatagban tart. A semleges iránti tompaság pazarlóvá tesz, mert számtalan értéket nem enged észrevenni, és a butaság állapotában hagy. De leginkább maga a bármilyen, részünkről értékkel felruházott, ám önmagában értéksemleges viszonyulás, mint az árnyékvilágra történő reakció az, ami megakadályozza a szabadulást.

Az igazi szenvedés nem a fájdalom, amit érzünk, hanem a reakció a minket érő, egyébként valójában semleges hatásokra. Nem értettük meg a dukkha igazságát, amíg az ellenünk elkövetett rossz tettek érzékelése során az „én” és a „fájdalom” felmerül. A szenvedést mi hozzuk létre reagálásainkkal, mi ítéljük meg, minősítjük és értékeljük a dharmákat, mi teremtjük azokat jóvá vagy rosszá.

A Buddha a tudat feletti szemlélődés során azt ajánlja, hogy a tudat önmaga felett szemlélődve egyszerűen csak állapítsa meg, hogy éppen milyen állapotban van. Mindegy, hogy szenvedő, zavaros, vággyal teli, vagy éppen tágas, meg nem haladható, megszabadult, ítélkezés nélkül csak figyelje meg, és jelentse ki állapotát. A szemlélődéssel kapcsolatban azt javasolja, hogy a gyakorló összpontosítson a dukkhára és keletkezésére. Ha éberen figyel és megismeri a dukkhát, akkor megismeri a dukkha keletkezésének okát, a sóvárgást is. A dukkha feletti szemlélődés világi szinten alkalmazva irányuljon a mindennapi élet kötődéseinek, sóvárgásainak mintázatára, tanulmányozza a három minőséghez kötődő viszonyulásokat és az azt követő reakciókat. Figyelje meg, mi történik, ha teljesül a vágy, ha felébred a harag, és foglalkozzon a figyelmen kívül hagyott, semleges dolgokkal is. Ha ezt feltérképezte, keresse meg benne a dukkhát: egy-egy kötődése, az én valamely automatikus reagálása a szenvedés melyik alakját ébresztette fel, hogyan okozott ismerős kielégületlenséget. Ezek után a feladat adott. A ragaszkodást, sóvárgást meg kell haladni, és így eltűnik a dukkha is. Eleinte időlegesen, később véglegesen.

Mikor felmerül bennem, hogy mit akarok, mitől félek, abban a pillanatban megteremtem és hozzá kapcsolom a dukkhát. A szenvedéstől rettegve szenvedni fogok, a vágyottat megszerezve az elvesztésétől félek. Semmi nem megragadható, és ez dukkhát szül.

De mi az alapja a világi jelenségek elégtelen természetének? Legközelebb beszélünk róla.