Elérkeztünk a hat darsana közül az utolsóhoz. A mímámszá a védánta rokon bölcselete, párja, és jelentése vizsgálat, megvitatás. Követői alapvetően kétértelműnek látszó szövegeket elemeztek, és összevetették azokat az eredeti szöveggel, azaz a Védákkal, a kinyilatkoztatással, hogy megállapítsák, egybevág-e azzal, tehát hiteles-e. A Véda a megszabaduláshoz vezető tudás mindkét fokozatát tartalmazza. Az alacsonyabb tudás (apara-vidjá) a Védák karmakánda részében található (főleg papi himnuszok, brahmanák), a magasabb tudást (para-vidjá) pedig a dnyánakánda tartalmazza, ezek főként az upanisadok. A mímámszá tárgya az alacsonyabb tudás, a védántáé a magasabb tudás. Ez persze nem különül el ilyen élesen, hiszen ugyanannak a tudásnak a két fokozatáról beszélünk, és így a védánta is a mímámszá alapján áll. Máskor így is hívják őket: a mímámszá a púrva-mímámszá, azaz első, korábbi, a védánta az uttara-mímámszá, azaz felsőbb mímámszá. A két tanítás kölcsönösen hivatkozik egymásra, és javasolja ismerni a másik fogalmait.

A hinduk számára azonban mindkettő magas szintű tudásnak számított, mert a hétköznapi, praktikus ismereteket nem sorolták a dnyána vagy vidjá szavakkal leírt szférikus, spirituális tudáshoz, ezért már az apara-vidjá is az anyagi világtól elszakadt bölcsességet jelenti.

Míg a Védánta-szútra első mondata a brahman megismerését írja elő, addig a Mímámszá-szútráé így hangzik: „Felmerül a kívánság a dharmát megismerni”. A dharma számtalan jelentése közül itt a kötelesség, főleg a szakrális kötelesség dominál. Kötelesség, mint cselekvés, karmikus tevékenység, amit el kell végezni, hogy az apara-vidjá birtokában majd képesek legyünk a védánta útjára lépni. A mímámszá még nem a brahman megismerését tanítja, hanem imádatának módját a cselekedeteken keresztül, brahman jelenségszerű, teremtő istenként való tiszteletének rítusait. Ez az imádat azoknak az útja, akik még nem érték el a magasabb tudást, ezért nem várható el tőlük, hogy a megszabadulás valódi módjával foglalkozzanak.  Már ez a tudás is kinyilatkoztatás, ez is védikus, brahmantól ered, de a magasabb tudás birtokosa majd mindezt, sőt magát a Védát is elhagyhatja.

A tudás alacsonyabb szintjén brahman még teremtő, kreatív, aktív és minőségekkel felruházott lény, mert a részben még az avidjá (hamistudás) alatt álló gyakorló (dzsívátman) ilyennek tapasztalja, és magát teremtményként éli meg. A magasabb tudás birtokosa számára brahman semmilyen tulajdonsággal nem írható le, létező és nemlétező egyszerre, de ezt a tudást, vagy inkább szemléletet, amíg az avidjá legcsekélyebb hatása is fennáll, nem lehet elsajátítani.

Mivel az apara-vidjá is tudás, ezért fontos volt, hogyan lehet megbízható módon hozzájutni. Nyolcféle pramanát, tudásforrást azonosítottak:

1. Sabda: csalhatatlan védikus kinyilatkoztatás, autentikus forrás.
2. Pratjaksa: saját tapasztalás, főként érzékszervi észlelés.
3. Anumána: egy szoros kapcsolat nem tapasztalható elemének kikövetkeztetése (pl. füst van, tehát tűznek is kell lennie).
4. Upamána: összehasonlítás, viszonyítás, analógia.
5. Aitihja: tradíció, hagyomány, ami bár nem kinyilatkoztatás, de régóta elfogadott.
6. Arthápatti: előfeltevés, mikor az előzményt ismerjük, és abból következtetünk (pl. magot vetünk, az ki fog kelni).
7. Szambhava: együtt járás, valószínűség: pl. felhős az ég, valószínűleg eső lesz.
8. Abháva: nemlét, hiányból vagy távollétből adódó következtetés (pl. a macska nincs a házban, akkor csak kint lehet).

Legfontosabb pramánának a sabdát tartották, a többit csak másodlagosnak, tehát a hitet, a választott hitet helyezték előtérbe a saját tapasztalással szemben. A fiatal bráhminokkal megtanítatták a Védák egyes részeit, és csak később magyarázták el nekik azok jelentését, mert a szövegek ismeretét még akkor is fontosnak tartották, ha a pap nem ismeri a tartalmukat.

A mímámszá fő témája tehát a karmikus, szakrális kötelességek számbavétele, vagyis az isteneknek szóló áldozatok módszertani leírásai. Az áldozat alapvetően lelki természetű, de fizikai tevékenységgel fejezték ki. Minden napnak, napszaknak, évszaknak és eseménynek volt saját áldozati szertartása, amik időnként hosszú ideig, akár évekig is tarthattak. Egy képzett bráhminnak ezeket tökéletesen kellett ismerni, mert hitük szerint sok múlt rajta, és elrontani hatalmas szégyent jelentett. Természetesen a tekintélyükön kívül a megélhetésük is ettől függött. A szertartások az alacsonyabb tudás életben tartását és továbbadását is szolgálták, de úgy tartották, hogy az istenségek e szertartások nélkül elveszítik jelentőségüket, létalapjukat, és ezzel a teremtett világ is veszélybe kerül, azaz a szertartások a világ körforgásának fenntartását is szolgálják. A világ azért létezik, mert a tudat azt állandóan újrateremti. A világban azonban végül is egyetlen tudat van, az teremti a létezőket és az isteneket is, és mikor egy bráhmin pap a mantrákat ismételgetve újrateremti őket, akkor a brahman nevében jár el, és kicsiben újraalkotja a világot, melyben brahman a létre emelő Ige. Az Ige pedig teremtő szó, ezért a pap is szóval újítja meg a mindenséget újra és újra. Abban volt némi ellentmondás az irányzatok között, hogy maga a szertartás aktusa teremt, vagy a szertartáson keresztül közvetlenül Brahmá cselekszik, de abban mind egyetértettek, hogy a pap, és rajta keresztül az emberiség egy magasabb cél érdekében, egy hatalmasabb erő segítségével tartja mozgásban a világot.

A mímámszá nyugati értelemben nem bölcselet, hiszen nem akarja megmagyarázni a világot. De a hinduk a hat darsana egyikének tartják, mert a rítusok szerepéről és a bölcsesség mibenlétéről Kelet máshogyan vélekedett.