A Tanács ülésezik – üvöltötte el magát az elnök. Az ügyet ismerik – kiáltotta, és érveléshez szokott emberként folyamatosan mozgott az arca és a kezei. Feje billegett, szeme rebegett, karjai ide-oda jártak. Nyugtalanságát átvette a teljes tanács, az ügy súlyos volt, korszakos a város életében. Megszöktették a Szörnyeteg családját, sok volt az áldozat, rengeteg a vér, az utcákat holttestek borították, itt most dönteni kell, tenni kell.

A Tanácsnak erőt kérek, elrettentő erőt – hangzott az elnöki javaslat. Az árulók köztünk vannak, a felbújtók itt rejtőznek sorainkban! Valaki jelentett a katonáknak, valaki szólt, merre találják őket, ezért a métely kiszabadult, elszökött kezeink közül! Nincs mit tennünk, hölgyeim és uraim, tekintetes Tanács, nekünk is erőt kell mutatnunk – érvelt az Elnök.

Rettenetes testét felemelte székéből, hasát kinyomta, tokája rengett, felemelt kezei a törvény szigorát testesítették meg, és mikor az asztalra sújtott, a Tanács minden tagja összerezzent. Erő, suttogták, erő kell, mert ha ez az eszme eluralkodik, elveszünk. Megkeressük őket –mondta az elnök, megkeressük, a béke kedvéért. Valaha ismertük őket, de ennek vége, ez most már háború!

A nép helyeselt, egyetértő morajlás zúgott fel, és enyhült a félelem a lelkekben. A rend ígérete megnyugtatóan hatott.

A várost víz öleli, habok mossák falait. A hullámok csendesen simogatják a partokat, a vízbe érő házak alapjait, és az ősi kövek illesztései lassan átadják magukat a szelíd, kitartó erőnek. Víz veszi körül a várost, folyók éltetik, esők simítják, és a föld magába szívja a nedvességet. Végtelen ideje növeszti és táplálja a várost az ég nedve, itatja teremtményeit, neveli növényeit, eteti lakóit. Az eső aláhull, a napfény szárít, a felhők a város felett engedik el éltető vizüket.

Az elnöknek igaza van – emelkedett szólásra a vékony, magas, szikár elnökhelyettes, egy éltes, de energikus nő. Fegyverrel irtották polgártársainkat, késsel, bombával szakították szét testüket – zokogta, őszinte fájdalommal, és arca megszépült a bánattól, fiatalkori önmagát idézte. A törvényt védtük, javainkat, életünket, szokásainkat, és felléptünk a romboló erők ellen. A Szörnyeteg nem ismerte és nem tartotta be alapvető törvényeinket, mégis, mire számított – kérdezte a nyitott ülés résztvevőit, szavait már inkább a közönségnek, mint a Tanács tagjainak intézve. Mire számított, mikor a családját kitette az üldöztetésnek? – kérdezte felemelt állal, felszegett fejjel, kicsit patetikusan, de hittel.

Úgy van! Mégis, mire – felelt a tömeg. Ujjongó egyetértés hullámzott végig a sokaságon, a Tanács előtti tér megtelni látszott, és az emberek, a város lakói egy szellemben visszahangzották szavait.

Ez a mi városunk! Mi itthon vagyunk – fejezte be az elnökhelyettes.

A várost fény öleli, a Nap fénye fentről, az élet fénye lentről. Fény ered a falakból, finoman árad a pórusokból, a szavak fénybe burkolják a hazatérőket. Minden fénylik, amit hívnak vagy megneveznek, az étel az asztalon, az érintés, mikor a távollévőre gondolnak, mikor a jelenlévőt szólítják. A fény a falakon kívül egybefon, a falakon belül kitölt, és akkor is jelen van, mikor a létbe feledkező polgárok észre sem veszik. Fény fonja az üléstermet, a Tanács tagjait, a népet, a tömeget. Vékony, láthatatlan szálak fonják őket össze másokkal és önmagukkal.

Mit tegyünk? Önök mit tennének? – kérdezte, szólásra emelkedve a rendőrbíró. Elszöktek, pedig csak kihallgatni, bíróság elé állítani akartuk őket. Katonák menekítették ki őket, és lemészárolták számtalan derék, városlakó barátunkat. Családok maradtak árván, fájdalommal telve, gyerekek keresik apjukat, és mit nyertek, mit menekítettek meg? – kérdezte, és belefeledkezve önnön szavaiba, szenvedélyes arccal, az asztalt megkerülve, az emelvény szélére lépett a rendfenntartók ura.

Állítsák törvény elé őket – kiáltotta a nép. A rendőrbíró a kezét magasba emelte, öklét összezárta, mire a tömeg tombolásban tört ki. Igen, megkeressük őket, ennek az ügynek a végére járunk, mert évszázadok rendje törne meg, ha engednénk – harsogta a bíró, és katonái összenéztek, tudták a dolgukat. Az elnök és az elnökhelyettes helyeselt, a Tanács tagjai, az elöljárók, a város vezetői és öregjei egyetértőn mormoltak.

A várost levegő öleli, lágy, finom éter, mely jelen van a talaj hajszálvékony repedéseiben, a szobákban, a tereken, színezi az eget, lágy sárgával vonja be a házfalakat. Minden lélegzetben kitölti a testet, és minden kilégzésben a közösbe ömlik. Alig észrevehető, súlytalan örömmel árasztja el a lélegző levegő a születőt, aki mind ezt az áttetsző semmit cipeli egy életen át. Lebeg benne létező és sosem születő, oldódik karjaiban és lágy ölében élő és holt.

Köszönöm, hogy eljöttek, köszönöm, hogy kitartanak és támogatják döntéseink – emelkedett szólásra a titkár. Összegzünk és visszajelzünk önöknek, és kérem, ne felejtsék, számíthatnak ránk, megtoroljuk a történteket, és az igazsággal szembesítjük az elkövetőket. A Tanács a helyén van, a városnak nincs mitől félnie. A törvényt érvényesíteni fogjuk – mondta nyugodt arccal a titkár. Egész teste megbízhatóságot sugárzott, a nép elhalkult.

A várost föld öleli, megtartó és tápláló, ringató és alapot adó föld. Belőle nőtt, beléje temet, belőle él, és beléje hal minden lakója. Ami élt, ebből nőtt, ami meghalt, ebbe tér meg, hogy tápláléka legyen az utána következőknek. Csendes, sötét tömeg, házat tart, gabonát táplál, fekhelyet készít a kirándulóknak, utat vág a dolga után sietőknek.

A tanács ülése lezárult. Az emberek hazaindultak, csoportokban beszélték a történteket, és összességében elégedettek voltak a Tanács munkájával. Javarészt békés emberek, kereskedők, munkások, polgárok, akik nem akartak vért és bosszút. Rendet szerettek volna, véget vetni lázadásnak, önkénynek. Mit törődtek a Szörnyeteg gondjaival, a családjával, a katonák által lemészárolt polgártársaikkal, csak békét, egyszerű nyugalmat akartak, gazdagodást, és vissza akarták kapni az örök napok ismétlődő szentségét. Hazatértek.

A várost az örök öleli. Lakói ezt ismerik, nekik az elmúló is örök. Nem igéz itt a szép, nem borzaszt a rettenet, csak valami megnevezhetetlen határol felülről és tart alulról, ami majd szétszaggat, ami majd elönt és elborít, mint az ár, elvakít, mint egy fényvillanás, megfojt, mint a rossz levegő, és összenyom, mint a lezúduló földtömeg, de itt és most még etet, éltet, és ha vége, hát eltemet. A várost az örök öleli, mely időbe és térbe vetett, a várost a Tanács felügyeli, a nép tartja fent, törvénye van, élete van, szentsége van. Ők döntenek, elöljáróik pedig felügyelik működését az ég alatt, és az ég felett. Éj borul rá, aztán majd nappal kél, és örök rendet ígér lakóinak. A város most visszavonul házaiba, hogy holnap folytathassa munkáját, és élhesse rendben napjait.