Sok minden van már mögöttem. Égő városok, égbe emelő szentek, égig járt utak, örök szürkületbe záródott történetek. A köztes világ, az egészen nagy, és az egészen parányi jelenségek tartományai. Kinyílt, lüktetett és lezáródott az összes, amit határaimon belül látnom engedett, feszült és oldódott mindaz, ami magamból következett. Most is csak pihenni jöttem vissza. Egy ideje már nem szenvedek. Hiányzik. Zavaraim, a lélek sötét bugyrai, a tévutak, a sok megmosolyogtató érzés keretet adott, értelmet, késztetést és energiát. Őket használva képes volt a test, a lélek és a szellem élni és figyelni.

Valami véget ért. Hiányozni kezdett. Nem szenvedek eléggé. A pokoltól még most is félek, legalább annyira a menyországtól. Mindkét hely bezár szűk barlangjaiba, a végtelen, sima fémmező közepén is vár az örök fémlyuk, és a halál kietlenségénél is jobban rémiszt a végtelen élet reménytelensége, de már nem szenvedek. Elsimítottam akadályaim, bölcsességet kovácsoltam, megneveztem határaim, és most a nyílt mezőn ülök, a lemenő nap utáni percekben, a még nem sötét, de már nem világos, rögzült szépségben, a lágyan ringó füvekkel borított, enyhén lankás mezőkön. Távol a Nap egy árnyékokkal borított, alig fénylő forrás, fényében fürdet, amíg lassan a puha, simogató, rezgő füvekbe hanyatlok, testem áttetszővé válva a földbe olvad, az égbe oldódik, de már úgy vált meg a világ, mintha maga is unná.

Végtelen ősrobbanás. Végtelen univerzum. Egymásból pattannak ki, egymásba csíráznak, egymásból következnek, húrok kötik össze és rezgetik őket, egymásban történnek. Mikor az egyikből menekültem, a másikba jutottam, mikor a másikban megváltottam magam, akkor itt ébredtem. Olyan sokszor voltam lény, olyan sokszor voltam buddha, olyan sokszor váltottam már meg magam. Itt buddha lettem, és a végtelenben találtam magam. A végtelenben buddha lettem, és itt találtam magam. Egyik univerzum a másikba nyílik, és a végtelen új értelmet nyer. Az értelem elmerül az értelmetlenben.

Nincs vége. Sosincs vége. Elkezdenéd, befejeznéd, egyre megy, mert a határtalan és az időtlen még az isteneket is maga alá gyűri, erejüket kiterjeszti, korlátaikat eltünteti, és a határtalan csapdájába ejti.

A végesben az élet megjelenik, a lények, az élők és az élettelenek egymásra néznek, az isten magára ismer. A létező az istenét öleli, a védelmező és a gyámolított szerepet cserél, az egyik szül, a másik születik, felragyogás és lehanyatlás egymásba kapaszkodik, megjelenés és eltűnés, létre lépés és halál szerelemben együtt jár, de a végtelen annyira szent, annyira kegyes, annyira ragyog mindenek mélyén, annyi lehetőséget ad, hogy végül elvesz minden lehetőséget. A buddhák nem találnak többé istent.

Az energia mezőibe, a mindenség rezgő húrjaiba, teremtő isteni akaratba, világszülő kiterjedésbe kapaszkodva a lélek még a pokolban is otthonra lel. Jaj, drága poklaim! Jaj, drága mennyeim! Édes dharmám, anyai megvilágosodásaim! Ki a rajtatok túli valóságba belenézett, az bizony elveszett. Miféle remény élhetne a lélektelen földeken, ahol a szépség és a ragyogás örök, ahol a fejlődés sosem ütközik határokba, ahol az isten tanítvány, ahol kéz nem ringat el.

Én ide születtem, az anyag béklyóiba, a szeretet kínjába. Itt ismerem a lábam alá értelmet terítő földet, a szellemem elé tágasságot ontó egeket, de otthonom elhagyván nem ismerem fel többé magamat sem. Érzem a késztetést, hogy a magam terhétől szabaduljak, de jaj, olyan végtelen, annyi be nem járható, örökké a fátyolos, szürke naplementébe táguló mező vetül elém, annyi élettől és haláltól mentes öröklét, hogy lelkem visszaretten! Drága otthonom, te még az otthontalanságban is ismertél. De most kivetsz kötelékeidből, megfosztasz élettől és haláltól, olyan messzire taszítasz, hogy többé sem létező, sem isten, sem buddha nem lehetek. A legmagasabb mennyeket, a legmélyebb poklokat inkább, de a végtelen bölcsességed nem kérem. Húzz vissza, szoríts karjaidba, temess puha, meleg, mély lélegzetedbe, és őrizz meg magadból valónak, olyannak, amilyen vagyok. Szeress, és mentsük meg egymást, és ha elég szorosan összeölelkezünk, talán elfeledkezünk arról a világról, ahol semmi keresnivalónk.