A Dharma, a végső tapasztalat nem misztikus, nem titokzatos, nem csodálatos. Semmi más, csak a valóság, a bennünk már eleve meglévő igazság felismerése saját tapasztalataink által. Lényeges, hogy saját tapasztalataink által, mert átadhatatlan, megtanulhatatlan, másoktól nem elleshető. Gyakorlással, éberséggel kell edzenünk tudatunkat, hogy felismerje és megértse a tapasztalatok által állandóan közvetített valóságot. A Dharma minden pillanatban elérhető, és mindig önmagunkon belül található. Közvetlenül látható, és türelmesen vár, hogy felfedezzük. Közvetlenül, nekünk kell megismernünk. Az úton haladva segít a tanítókba vetett bizalom, a dharmikus irodalom, a bölcs tanácsok, de végül a belátó és közvetlen, áttételek nélküli megértést nekünk kell megszereznünk.

Páliul szatinak nevezik ezt a tudati képességet, és többértelmű:

1. Emlékezés: Az egyik tudattényező (csétaszika). Az emlékezettel idézzük fel a múltat, nem a tudattal, hiszen a felejtéssel az emlékezet vész el, nem a tudat. Az emlékezet számtalan módon felidéződhet, külső vagy belső késztetés hatására, de sokszor nem tőlünk függ felbukkanása. Kiszolgáltatottak vagyunk neki, javarészt rejtve munkálkodik, és így alakítja életünket, mi pedig bábként engedelmeskedünk.

2. Az öt képesség és a hét megvilágosodási tényező egyike.

3. A valóságelemek (dharmák) osztályozása során az üdvös tudattényezők egyike.

4. Éberség: Az éppen jelenlévő dolgok felismerése, emlékezetben tartása, magas fokú figyelemmel kísérése. A legalapvetőbb buddhista meditációs gyakorlat. Mi most ebben az értelemben fogjuk használni, mert erre a tulajdonságára épít a helyes éberség, mint ösvénytag.

Az éberség három dolgot jelent: figyelést, jelenlétet és tudatosságot:

1. Figyelés: A figyelem adott tárgyra való irányításának képessége, egyáltalán az az intellektuális lehetőség, hogy egy dolgot észrevegyünk és el tudjuk különíteni a környezetétől.

2. Jelenlét: A felismert tárggyal való azonosulás képessége, az az értelmi és érzelmi fejlettség, aminek segítségével a dologgal egy időben és térben, azt elfogadva és megértve tudunk tartózkodni.

3. Tudatosság: Az éber figyelem során szerzett tapasztalat tudatba való integrálásának képessége, a tapasztalat magasabb szintű, általános értelmezésére való készség és hajlandóság.

A tudatosság a hétköznapok során is minden érzékelésünkben és tapasztalatunkban jelen van. A környezet tárgyaival és jelenségeivel való minden érintkezésünkkor megjelenik az érzék-tudatosság, majd a tárgy-tudatosság a tudatban, és az öt halmazon átszűrődve ezek mind egy újabb motívumot tesznek hozzá nézeteink, véleményeink, ítéleteink, tehát személyiségünk és identitásunk végtelenül komplex rendszeréhez. Ez a rendszer a kis-tudatunk, és mint már többször írtuk, alapvetően nemtudás-alapú (avidjá), hiányos, töredékes és mi, az Ösvényen haladva, ezt a felfoghatatlanul bonyolult káprázat-monstrumot akarjuk rábírni a tökéletes tapasztalásra, érzékelésre, látásra. Tehát tudatossággal most is rendelkezünk, de a szati tudatossága más: a helyes éberségben a tudatot folyamatosan a puszta figyelmen tartjuk. Mint már megállapítottuk, egy ilyen univerzum méretű objektumot, mint a saját elménk, nem lehet közvetlenül megváltoztatni, ráadásul nem is szabad, mert az átalakításra irányuló törekvésünk csak újabb hibás nézetekkel gazdagítaná a már meglévő rendszert, és a legjobb esetben is a munka végére máshogyan lenne hibás. Ezért csak figyelünk, elkerülve az újabb nézetek, vélemények és ítéletek kialakulását. Megfigyeljük reakcióit, működését, és bármit tapasztalunk, azt ellazultan, szelíden és megértően tudomásul vesszük.

A tudatot arra képezzük, hogy a pillanatban maradva nyitottan, nyugodtan, kizökkenthetetlenül, figyelő készenlétben szemlélje a világot, azaz saját magát. A világ nem azért saját magunk, mert olyan csodálatos személyiségek vagyunk, vagy mert bármivel is egyek lennénk; el kell felejtenünk ezeket a romantikus és zagyva, önhitt és ezoterikus ostobaságokat. A tudatunk szeretné ezt hinni magáról, de mi tudjuk, hogy mivel semmi mást nem láthatunk magunkon, azaz saját tudatunkon kívül, ezért amit látunk, az a világ.

Tehát a tudatot arra tanítjuk, hogy minden értelmezést és ítélkezést függesszen fel, vagy ha mégis elkalandozik, és valamit megragad, azt vegye észre, majd ezt követően engedje el. Mindig, újra és újra, amíg semmilyen kapaszkodója nem marad. Bármi merül fel, tudja: „ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az énem”. Minden pillanat állandóan térjen vissza a jelenbe, minden gondolat szabadon jöjjön-menjen a tudatban. Lényeges, hogy ne akarjuk elvágni a gondolatok folyamát. Az elme ilyen, mindig gondolkodni fog, így működik. Ne alkalmazzunk erőszakot rajta vagy magunkon, hadd mozogjanak a gondolatok kedvükre, tegyék a dolgukat, mi csak figyeljük őket, és törekedjünk rá, hogy egyiket se fogjuk meg, ne marasztaljuk, és ne hívjuk, ne örüljünk neki, vagy ne bánkódjunk miattuk, bármilyenek is. Ha ebben kitartóak vagyunk, egy idő után nem is fogjuk látni képzelt minőségüket.

Általában azt hisszük, hogy éberek vagyunk, és tudatában vagyunk az életünknek, de ez is káprázat. Alig-alig vagyunk egy-egy pillanatra valóban éberek, és azok közül a pillanatok közül is alig emlékszünk néhányra. Ráadásul ezek az emlékek is később átszíneződnek, módosulnak a rájuk rakódó időben. Senki nem tudja akár csak az elmúlt öt percének az összes érzékszervi, gondolati és elméjét érintő pillanatát maradéktalanul felidézni. Érzékszerveink javarészt felületesen működnek, a fejünkön átvillanó milliónyi gondolat csak kicsiny töredéke tudatosul, a zsigeri, alacsonyabb rendű funkcióinkról pedig szinte fogalmunk sincs. Az életünkön úgy haladunk át, hogy szinte semmit nem veszünk észre a közvetlen környezetünkből, vagy amit igen, azt is felületesen, mintha végig álmodnánk. De jól van ez így, mert ha minden érzékszervünket és elménket érő külső és belső inger tudatosodna, nagyon hamar megbolondulnánk. A szati ezért nem képességet fejleszt a szó hagyományos értelmében, nem szupererő, aminek segítségével majd egyre több ingert tudunk feldolgozni és megfigyelni, mert ezzel csak felesleges ismereteinket szaporítanánk. A szati megtanít éberen és kötődésmentesen, tisztán figyelni arra, ami a szemünk elé kerül, hogy majd úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.

A megismerési folyamat értelmező. A tudat csak igen rövid ideig észleli a tárgyat mindenfajta fogalomalkotástól mentesen. A kezdeti benyomás megragadása után azonnal gondolkodási műveletekbe kezd, és lefordítja a jelenséget saját tudatszerkezete számára, beleerőlteti saját kategóriáiba, és így azonnal a maga képére alakítja. A jelenségről fogalmat alkot, azt a saját gondolatai megerősítésére használja, mindig, mert még a cáfolatokat is csak saját nyelvén és gondolati konstrukcióján belül képes értelmezni. A Buddha ezt „papancsa”-nak, fogalomburjánzásnak nevezte. Ez a burjánzás, feldíszítés kizárja, hogy a fogalom a maga igaz módján megmutatkozzék. És már ez a megállapítás is sántít, ugyanis nem létezik a fogalmaknak „igaz” formája, hiszen már ez is minősítés, értékelés, és az igazság mindig csak egy sajátos gondolati környezetben értelmezhető.

A tudatunk tehát egy tákolmány, önmagát maga magával erősítő és igazoló képződmény. Vele születtek lehetőségei, alapvető fejlődési irányai. De szerencsére létezik az az előbb említett pillanat, ami az észlelés és a fogalomalkotás között a légüres térben lebeg, amikor az elme még nem módosította az észleletet. Ez a pillanat a miénk, ezt kell az éberségnek megtalálnia és a jelenben maradva megfigyelnie. Ekkor még nem találta meg a tárgyat az intellektus, nem vetették rá magukat a szenvek, nem alakult ki hozzá viszonyulásunk, vágyunk vagy ellenszenvünk, nem ítéltük meg felületesen és tévesen, és nem dobtuk egyik elmebéli dobozunkba sem. Itt lehet a szatit a legjobban alkalmazni, gyakorlással, meditációval.

A helyes éberség feladata a megismerési mező kitisztítása, a gondolatok és a tudat önhittségének megszüntetése, a mulandóságra és az éntelenségre való rádöbbenés. Az a tiszta tapasztalás, ami az okos emberből bölcset farag. Az éberség gyakorlása nem fokozott cselekvés, inkább nem-cselekvés: nem gondolkozás, nem ítélkezés, nem asszociálás, nem reagálás, nem önmagunk hamis mítoszának további építése. Mindezek ugyanis hamis beavatkozások, amikkel a tudat manipulálja számunkra a valóságot. Nem kell attól félnünk, hogy a megvilágosodás után életképtelenek leszünk, és többé nem tudunk a bevált fogalmi keretek között, társadalomban létezni, mert a helyes éberség gyakorlásával a tudat működését nem írjuk át, nem állítjuk le, csak felismerjük módszereit, és nem hagyjuk többé becsapni magunkat. A világ kinyílik és érthetővé válik, a tapasztalatok, gondolatok tovább áramlanak bennünk végezve dolgukat, de mi már nem ragaszkodunk hozzájuk, felszabadulunk.

Az éberség feloldja a lélek csomóit, gubancait, és közvetlen rálátást biztosít a létezésre, mielőtt a tudat újra összekenné azokat saját értelmezéseivel. Stabilan lehorgonyozza elménket a jelenben, a valóságban, az időtlenben. Megszünteti a szorongást, feloldja bennünk a dukkhát, és végül mégis csak legyőzhetetlenné tesz: nincsen a szenvedésnek fogása azon, aki nem fog semmit. Bölccsé és nyugodttá alakít. A belső nyugalom hat a világra, és kívül is nyugalmat teremt. A helyes éberség a meditáció során nem engedi elkóborolni a tudatot, hanem a tárgyon tartja, ezért az Ösvény végigjárásához, a bölcsesség végső megszerzéséhez elengedhetetlen. Ereje annyira nagy, hogy a Buddha szerint csak a szati helyes gyakorlásával lehetséges megvilágosodni.

A következő bejegyzésekben megvizsgáljuk az éberség négy talapzatát a buddhizmus egyik alapvető szúttája, a Szatipatthána szútta segítségével.