Álmosan kelt fel hajnalban, húzta az ágy. Tudata zsibbadt volt éjjeli látomásaitól, inkább tapogatott, mint látott a konyhában. Nem akart reggelit, csak egy kávét. Fel akart merülni álmai mélyéből, a felszínre, mert dolga volt. Kibotorkált a konyhaasztalig, támaszkodva a falban, érintve a falat, lenyomva a hűs kilincset, kézzel keresve a bögrét. Ám közben álmai tengeréből utánanyúlt egy hullám. Nem látta, mert már ideát volt. A hullám onnan fakadt, ahol az időtlenben, a tágas térben a lebegés természetes. A valóságból nyúlt utána, és átkarolta, megölelte, kicsit meg is emelte valami hétköznapin túli, valami valóságos. Semmi misztikus, semmi csodálatos, csak a természetes. Rátámaszkodott a konyhapultra, és tüdeje kitágult. Csak úgy, mint rendesen, levegőért és életért növekedve, oxigénért és energiáért törekedve, de mégis, most kissé máshogyan; robbanásszerűen, mintha mindent magába akarna olvasztani, amiért élni érdemes. Az oxigén molekulái éhesen furakodtak át tüdőhólyagain, és a vérbe ömölve, kacagva és sikoltva rohantak sejtjei felé. A sejtek ölelve, kiéhezve fogadták őket, barátjaikként üdvözölve, megnevezve őket, mint régi ismerőseiket. A konyhapult megremegett, helyet szorított az ujjainak, alig észrevehetően, csak annyira, hogy az élő és az élettelen anyag összesimulhasson. Megfordult, kereste a kávészacskót. Fordulása súrlódást generált a légben, levegőmolekulákat ingerelt, bőrét bizsergette, és a hámsejtek felizzottak a gyönyörtől. Még a szélső, haldokló sejtek is, tudva leválásukról és porként való újraszületésükről, ünnepelték a csodás pillanatot. Nekitámaszkodott az asztalnak, és sóhajtott, majd ásított a korai órán. Sóhaja meleget lövellt a konyha levegőjébe. Addig lassú molekulákat izzított fel, melyek keringeni kezdtek, ütköztek, kapcsolatokat kerestek és reagáltak a többiekre. Elektronjaik egyre gyorsabb táncban rezegtek, bár már addig is betöltötték az atommagtól elválasztó végtelen teret. Az elektronhéjak felfénylettek, köszöntötték egymást, kvantumugrásról álmodva teleragyogták pályájukat. Odacsoszogott a kávégéphez, és bekapcsolta a melegítést. A motort áram járta át. Az elektromágneses mező, mely áramlásával teljesen kitölti a rideg és üres, embertelen és istentelen, a létre jöttet a nincstől megkülönböztető csodálatos semmit, hihetetlen energiával özönlött szét. A semminél is apróbb, a semmiből származó és oda visszahulló, örökké keletkező és az időnél is kevesebb ideig jelenlévő, a fotonnál is apróbb közvetítő részecskék hírét vitték annak, hogy az elektronhéjak, az atomok, a hullámzó energiák között csoda készül. Valami mozogni kezd, gerjed, és a végtelen időben létezéssé alakul, melyet a kifejezhetetlenül kicsiny időben való fellángolása ellenére öröknek teremtettek. Lesz, ott és akkor, és ezzel a megszámlálhatatlan, csak az isteni által értett, csak általa szeretett és csodált Vanság megőrzi őt emlékezetében. Álmosan nézett ki az ablakon, és a nap során rá váró teendőkre gondolt. Megvakarta az állát. Az érintéstől mező gerjedt. A protonok és a neutronok ünnepre készültek, és felvették legszebb formájukat. A kvarkok odafordulással köszöntötték gluonjaikat, és a kvark-gluon leves, az örök univerzum egyik legnagyobb erejű börtönének lakói most megbékéltek egymással. Milliárd és milliárd, megérthetetlen mennyiségű, aprónál is apróbb részecske, melyek nem is léteznek, melyeknek nincs kiterjedésük, alig mérhetőek, annyira kicsinyek, egyformák, arctalanok, magukkal nem törődők, most mind magához ölelte a végtelen időre hozzá rendelt társait. A lefőtt kávét a csészével a szájához emelte, és kinézett az ablakon. Fotonok értesítették egymást, hírt vittek, boldogan lelkendeztek, hogy nem volt értelmetlen a megnevezhetetlen mélységű űrön, a soha el nem fogyó időben átszáguldaniuk, mert itt és most egy észlelésbe hullanak. Bár csak sejt, csak hártya, csak molekula az is, de mögötte, valahol kifürkészhetetlenül mélyen, a megfejthetetlen titok mélyén, az elrejtettek leghátsó traktusában, egy maga számára is rejtéllyel takart tartományban egy tudat most egy pillanatra, egy fel sem fogott mozzanatban észleli megjelenésüket. Minden, ami valaha létezett, aminek értelme volt, vagy ami értelem nélkül eltűnt, mind ebbe a reggelbe, ebbe a tudatba, ebbe a felemelt csészébe, ebbe a pillanatba, ebbe az észlelésbe hullt. Idő és tér végtelensége most mind ide tartott, mind ide zuhant, és bár semmi nem marad meg soha, de ez a pillanat örök és szent emlékként a szentbe, és a kimúló részecskék örök ünnepébe simult.