116. Lépések 11. – Éntelenség

Rövidesen véget ér az első hosszabb sorozat a blogon, ez az utolsó előtti „Lépések” bejegyzés. Témájában talán ez a legfontosabb. A buddhizmus lényege az éntelenség megértése, elfogadása és megvalósítása. Már mi is sokat beszéltünk róla. A „minden élő és dolog éntelen” (szabbé dhammá anattá) nem az egyediség valóságának tagadása, hanem annak állítása, hogy minden egyedi csak pillanatokra létezik, mulandósága miatt folyamatosan átalakul, állandóan változik, megszűnik, így az önálló, lélekkel, maggal, önlényeggel bíró létezése csupán látszat, és a látszathoz való ragaszkodás szenvedést szül. A létezés három ismérve közül a mulandóság a világ alaptörvénye, a szenvedés a törvény meg nem értésének egyetemes következménye, az éntelenség pedig a világnak a létezés törvényéből fakadó állapota. Ezek a szamszára keretei, de ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a nirvána egyfajta túlvilág, ahol ezek a keretek felbomlanak, mert ez téves értelmezés lenne. A nirvána a szamszára kötöttségeitől való eloldozottság, mely kötöttségek biztosan lehetetlenné teszik a valóság felismerését. Az eloldozottság szabadulás, eltávozás a keretek közül, ellobbanás itt, mely nem biztosítja a megjelenést máshol, de lehetővé teszi a dolgok látását, a világos, tiszta megértést. Az pedig az előttünk élt bölcsek és megvilágosodottak tapasztalata, hogy ez a szabadulás boldoggá tesz, és elűzi a haláltól való félelmet.

  1. A függő keletkezés megfordítható: a nemtudásból előáll a szenvedés, de létezik egy ezzel ellentétes irányú folyamat is, mikor a szenvedés a nemtudás megszűnésével többé nem jön létre. Ennek feltétele a „nem-én” állapota. A szenvedés azáltal jön létre, hogy megpróbálunk fenntartani egy látszat-ént, amihez aztán ragaszkodunk, mint egy bálványhoz. Az „én” egy téves identitás, és ezt az identitást építgetjük egy életen át. Ez az önazonosság működteti megnyilvánultan a felszínt, de működik a felszín alatt, az ösztönvilágunkban is. Mind aktívan, mind passzívan megteremti a karmát, ezért kell mindkét szinten tetten érni.
  2. Ne magaddal nézz szembe. Az csak az első, primitív lépés. Az „én” fátyla mögé nézz. Aztán még tovább, olyan messzire, ahol végre nem korlátoz a „magad” képzete. Először azzal szembesülsz, amit magadról gondolsz. Aztán a gondolat természetével, majd végül oda jutsz, ahol végre nem gondolsz.
  3. Érzékelsz, gondolsz, reagálsz. Pillanatnyi élmények, mulandó, kötött, kiszámítható reakciók. Ennyi vagy, egy tákolmány? Igen, ennyi vagy, az „én” ennyi. Nem ijedj meg ettől, mert semmire sem jutsz.
  4. A lényt körülvevő dolgok összetettek, tehát mulandóak, szenvedésteliek és látszat-énnel rendelkeznek. Ilyenek az élők és az élettelenek, a parányok és a hatalmasok, a nem-létezők és a megnyilvánultak, az anyag és a szellem. Minden, ami tapasztalható, és minden, ami nem tapasztalható. Nincs minőségük, azzal csak a nemtudás által létrehozott hibás szemlélet ruházza fel őket. A lény ezt nem értve érzékeli, majd egymáshoz viszonyítva függésbe hozza őket. Aztán ezekhez rögzíti magát, és a nemtudás megmerevedik. A Hat kapun (az öt érzékszerv és a tudat) beérkező érzékelés tiszta éberséggel való megfigyelése, és a valóság szemlélése helyett az érzékek egy látszat-világot építenek fel: a tévedés szilárd formát ölt, mely nézeteket alkot, ezek szaporodnak, bonyolódnak, és személyiséggé válva végbemegy az elkülönülés. Az „én” megszületik, és a maga teremtette látszatból nem lát ki többé, hiszen a látszat ő maga, az „én” a látszat. Az „én” feloldása nélkül tehát ebből a világból nincs szabadulás. Az „én” önmagába örvénylik, ezért bár megdermedt, de mégis a mozgás és változás illúzióját kelti, mely magában forgó körből még a legnagyobb viszonyulás-halmazok, az élet és a halál sem képesek többé kiemelni a lényt.
  5. Az élet elmúlik. A halál elmúlik. Az „én” folyamatosan új tárgyat keres, melyhez kötheti magát, hogy igazolja önazonosságát. Az élők és élettelenek identitása egymásba örvénylik, és folyamatosan egymásban keres fogódzót. Mintha az egyik szél a másikhoz képest akarná örökre meghatározni magát. Mintha az egyik vízcsepp a többihez mérten akarná rögzíteni magát a zúgó óceánban. De nem lehetséges a szélnek és a vízcseppnek örök testet öltenie, és nem nyerhetnek örök nevet sehonnan.
  6. A nemtudás tehát azonosulás. Azonosulás az „énnel” és az „én” határaival. Mivel az „én” a határain túlit „nem-énként” fogja fel, ezért az „én” kénytelen megpróbálkozni a „nem-én” meghatározásával. Kénytelen a „nem-ént” rögzíteni, értékelni, elnevezni. Onnantól az „ént” korlátosnak látja, a „nem-ént” végtelennek. Fogalmakba bonyolódik, és eltéved.
  7. Az „én” feltétele a tartósság, sőt, az öröklét hite. Ami elmúlik, hogyan bírhatna énnel? Ha a tiéd volna, hogyan veszíthetnéd folyton el? A megnyilvánult keletkezett, majd szétválik, és eloszlik, és a nem keletkezettbe hull, melyből új keletkezettek születnek. Egyetlen összetettben, sem élőben sem élettelenben nem találsz „ént”: honnan kerülne beléjük, és hová tűnnének el rövid tündöklésük után? Ha az „ént” elhagyod, a „nem-ént” találod; ha a „nem-ént” megtaláltad, csak újra az „ént” leled. Hagyd el a kutatást, a fogalmak békében vannak nélküled. De ha rámutatsz egyre, harcba hívod.
  8. Bármire gondolsz, éntelen, nem a tiéd, az nem te vagy, az nem az éned. Gyötrelmed, szereteted, bánatod és örömöd mind éntelen, mind csak tudati körülmény. A tested él-hal, jön-megy, működik nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. A testben és az elmében érzések kelnek fel a külső hatások eredményeképpen, nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. A hatásokat a test és az elme észleli, raktározza, csoportosítja, megítéli és reagál rájuk, nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. Az észlelésekre a test és az elme válaszol az emlékei és tapasztalatai alapján, öntudatlanul, még ha tudatosnak tűnik is időnként, nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. A reakciók és azok lenyomatai létrehoznak egy folytonosnak tűnő, állandóságot mímelő tudatosságot, énképet, ami működik nélküled, tőled függetlenül is, nincs közöd hozzá, nem a tiéd, nem te vagy. Így lesz a testből „én”, az érzésből, észlelésből, a rájuk adott reakciókból „én”, mindezek tudatosságából „én”. Így lesznek saját magadról címkéid: férfi vagy nő, kicsi vagy nagy, szőke, udvarias, kicsinyes, művészlelkű, nagyétvágyú, mogorva, szétszórt, kedves, akármilyen. Így lesznek szép vagy rút emlékeid, jó vagy rossz kapcsolataid, sikereid, kudarcaid, jó vagy rossz napjaid, így lesz éntudatod, így alakul az életed, halálod.
  9. Megérted, hogy a halmaz tagjai éntelenek. Felfedezed, hogy ha te ők lennél, akkor nem figyelhetnéd meg őket, mert folyton beléjük gabalyodnál és elmerülnél bennük, csak arra lennél képes, hogy azonos legyél velük. Tehát te nem vagy azonos az éntelen halmazokkal, akkor… van éned, csak még nem találtad meg, mert elfedték előled a tünékeny, változó világ fátylai, a por a szemeiden, így gondolod? Nincs más dolgod, csak megtalálni az igaz önmagad, ugye? Vigyázz és itt állj meg!!! Mikor ez a gondolat felmerül, tudd, hogy az „én” újra csapdába csalt. Az elme észlelte a félelem érzését, a késztetés megadta a választ, a tudatosság érthetővé tette számodra, és megszületett a remény, hogy az „én” tovább éljen. Még a körön belül vagy, a halmazok fogságában. Kezdd az elején elmélkedésedet, sok még a dolgod.
  10. Amelyik világban megjelenik az „én” és az „enyém”, ott a dolgok részekre szakadnak, a jelenségek tombolni kezdenek, az élők és élettelenek rettegnek. Amelyik világban nem jelenik már meg az „én” és az „enyém”, ott a név és a forma látszata helyett a létezők egymás valóságát látják, és eluralkodik a béke. De az „én” és „enyém” elhagyásának két módja van: az egyik a megtagadás, ez sötétbe, félelembe és halálba vezet, veszteség és kín kíséri, és a létezők a semmibe hullanak. A másik út a belátásé, a bölcseké, mellyel meghaladható a függés, ez a szabadságba, a nirvánába vezet. Vigyázz, mert könnyű eltévedni.
  11. Az „én” és „enyém” képzete a legerősebb kötés, és mindennél erősebb következményekkel jár. Ahol ez a képzet felmerül, ott megjelenik az elégedetlenség, bizonytalanság, kétely, félelem, aggodalom, ezek pedig viszonyítást, ítélkezést szülnek, amik pedig megteremtik a nézeteket, véleményeket, és emiatt a világ apró „énekre” törik. Széttöredezik az élő és az élettelen is, mind formát alkot, nevet szerez, melyek nem maradnak állandóak a folytonos, örvénylő változásban, ám a széttöredezettek ragaszkodnak hozzájuk, hát szenvednek. Néhányan felismerik, hogy az „én” nem valós, de rossz útra tévednek, gödrös, iszapos, tövises bokrokkal teli ösvényekre, ahol hiába menekülnek, elakadnak. Mások csataterekre lépnek, ahol harcba kezdenek, de ahányszor megvágják az „ént”, megsérülnek maguk is, és ha nem békélnek meg, elhullanak. Néhány bölcs viszont rálel az igaz Ösvényre: csatáit feladja, és nem menekül tovább. Én-tudata helyén felébred ösvénytudata: a bölcs halad az Ösvényen, és az Ösvény halad a bölcsben.
  12. Minden belátásnak van egy alapfeltétele: az „én” illúziójának belátása. Az okos megérti: ha korlátaival, illúzióival azonosítja magát, akkor azok határozzák meg, ám ha megszerzi a helyes nézetet és a helyes megértést, akkor korláttalansága fogja meghatározni. Megérti, majd a madárral azonosítja magát, de mégsem képes repülni. Majd a vízzel azonosítja magát, de nem képes patakként csorogni. Majd a gondolattal azonosítja magát, de nem képes a világon átsuhanni. Csalódik, és elhagyja az Ösvényt. A bölcs közben megérti: ha korlátaival, illúzióival azonosítja magát, akkor azok határozzák meg, ám ha megszerzi a helyes nézetet és a helyes megértést, akkor a korláttalansága fogja meghatározni. Megérti, és leveti egyetlen igazi korlátját, az „én” illúzióját. Megérti, majd nem azonosítja magát többé semmivel, sem korlátaival, sem korláttalanságával.
  13. Ha nem szabályozod érzékeid, szabályozatlan érzékeid lesznek. Ha szabályozod érzékeid, szabályozott érzékeid lesznek. Ha az érzékeiddel foglalkozol, érzékeid lesznek. És ilyenek az érzelmeid, a gondolataid, a vágyaid, az ellenszenveid, a nézeteid… és ilyen az „éned”.
  14. Érzed a tested? A test érzi magát. Érzed a lelked? A lélek érzi magát. Érzed az érzést? Az érzés érzi magát.
  15. Az „én” figyeli a testet. Az „én” figyeli a lelket. Az „én” figyeli az érzéseket. A Teher Nélküli figyeli az „ént”.
  16. Ha felmerül az „én”, mellé szegődik az „enyém”. Ha felmerül az „enyém”, mellé szegődik az „én”.
  17. Nem az örök élet a halhatatlanság, ezek csak szavak. Hanem a halálnélküliség, az élet és a halál káprázatának felismerése, a mozdulatlan jelen, ahol a Teher Nélküli tartózkodik.
  18. Nem találod meg a feltételekhez kötöttben a feltételekhez nem kötöttet, a mulandóság világában az istent, az „énben” a lelket. A másvilágon és a túlvilágon sem, mert azok is világok. És a világon kívüliben sem, mert az is világ. A nem-világban sem, mert az is világ. Lásd a szavak, gondolatok, érzelmek, nézetek valódi természetét! Engedd el elképzeléseid, engedd el az „én” káprázatát!