Már többször beszéltünk a határokról, de most foglalkozzunk röviden a buddhizmus határértelmezésével. Két részletben tárgyaljuk a kérdést, ez a bejegyzés az első.

A Buddha a szélsőségek elkerülését tanította, mely szélsőségeket gyakran azonosítják a határokkal. Annyiban határnak tekinthetők, hogy a szélsőség egy viselkedés, gondolkodás tovább már alig feszíthető véglete, de a buddhizmus a határokat nem csak azért kutatta, hogy elkerülje a rendkívülit, az extrémet, hanem a megismerés lehetőségeire is kíváncsi volt. A Buddha egyik legfontosabb tanítása a középút tana, mely azt az életfelfogást hivatott megtanítani a gyakorlókkal, mellyel a világ megismerését a leghatékonyabban végezhetik.

A Buddha nem a határok között középen elhelyezkedő területről beszélt, hanem arról az állapotról, ahonnan nem értelmezhetőek sem a szélek, sem a közép, ahol az üresség megérthető, ahol a törekvő elméje olyan nyitott lesz, hogy alkalmassá válik a Tan befogadására.

A Buddha a középútról beszélt (maddzshima patipadá). A ’maddzshima’ középsőt, középen lévőt, de közepes nagyságút és középszerűt is jelent. Középszerű értelemben az erkölcsnek (síla) az a formája, amely középszerű szándékból, tudatból, tetterőből és megfontolásból ered. A középszerűség itt nem lekicsinylés, mert ugyan alacsonyabb rendű, mint a nagyszerű, de magasabbrendű, mint a silány erkölcs, tehát a hétköznapok számára megfelelő. De a buddhista bölcselet a „középső” jelentést helyezi előtérbe. A Buddhánál a Nemes Nyolcrétű Ösvény (ariya-atthangika-magga) maga a középút. Az Ösvénynek korábban egy teljes sorozatot szenteltünk. Általában jellemző a Buddha gondolkodására, hogy tévesnek tartotta, ha a valóság eseményeit dichotóm felosztással próbálták megérteni. A dichotóm felosztás mindig statikussá válik, bemerevedik, és a világ fogalmait csak a „van-nincs”, „igen-nem” tengelyen képes értelmezni. A fogalmak kénytelenek a két véglet közül választani, és kibékíthetetlen ellentétüket felismerve egyre távolodni egymástól, felvéve a két lehető legszélsőségesebb helyzetet. Ugyanígy kevéssé értelmes a szélsőségek eltávolodását megakadályozandó mindent eggyé gyúrni, azonosságot hirdetni akkor is, ha a különbségek nyilvánvalóak. A Buddha a kibékíthetetlen ellentmondások, vagy erőszakos egyesítések helyett a dinamikus változást tanította. Pl. a „van” és „nincs” összeegyeztethetetlen ellentmondása helyett a keletkezések és elmúlások dinamikus sorozatából álló függő keletkezést tanította (38. és 395. bejegyzés). A „vagyok” és a „nem vagyok” kijelentések egyformán értelmetlenek. A megsemmisülés tanok és az örökkévalóság tanok, a test és tudat kettősségének tanításai nem vezetnek sehová csak végtelen, eldönthetetlen vitákhoz.

Kibékíthetetlen ellentmondásoknak (ujuvipaccanika) nevezzük a két egymással antagonisztikus kapcsolatban álló (kontradiktórius) kijelentést. Logikával feloldhatatlan a „van-nincs”, „élő-halott”, „megsemmisült-örökkévaló” ellentéte, mert vagy az egyik igaz, vagy a másik. Első olvasatra a középút tanítása mintha csak menekülés lenne a döntés és a kettőségek világot széttépő valósága elől, de a Buddha egy működő feloldást javasol: az ellentmondások helyett a kijelentéseket tekintsük ellentéteseknek (paccanika), vagyis kontráriusoknak. Így egy konkrét állítás tagadása nem ellentmondás, egy másik merev, megingathatatlan igazság szembeállítása, hanem ellentét. Ezzel a módszerrel az igazságok nem egymás tagadásai, hanem kontrárius ellentétei. A kontrárius viszony azt jelenti, hogy az ellentétes kijelentések egyszerre nem lehetnek igazak, kizárják egymást, de mégsem tagadásai egymásnak, hiszen lehetnek egyszerre hamisak. Ez esetben a „van” és a „nincs” egymás ellentétei, és nem tagadásai. Így az egyik nézet téves, a másik igaz; nem szükséges megsemmisíteniük egymást, nem feltétele egyik állításnak sem, hogy a másik, ellentétes állítás ne legyen, ne létezzen. Mindkét állításnak helye van az ég alatt, de az egyik létezésében igaz, a másik pedig létezésében hamis, de attól még élők mindketten. A nézetek pedig csak nézetek, kötelmek, mint minden, változó és alapvetően nemtudáson alapuló, dukkhával fűtött álláspontjai a szintén folyamatosan változó lényeknek. Egy kijelentés igazságértéke aszerint módosul, hogy elvont, vagy konkrét, empirikus állításról van-e szó. Az Abhidharma „Párok” (Yamaka) könyve a paccanika (tagadás), az anuloma (állítás) fogalompárt módszeresen alkalmazza a kijelentések kölcsönös viszonyainak feltárásához. Pl. a halmaz és a forma viszonyában is felteszik a négy kérdést:

Állítással
- A forma az formahalmaz?
- A formahalmaz az forma?
Tagadással:
- A nem forma az nem formahalmaz?
- A nem formahalmaz az nem forma?

A válaszokból levonható következtetések tartalmilag új információkhoz nem juttatnak, de most nem is a valóságelemek (dharma) osztályozásáról és kapcsolatairól van szó, hanem a fogalmak logikai viszonyainak vizsgálatáról. A négy kérdéssel a fogalmak közötti valamennyi lehetséges összefüggés feltárható.