Egész éjjel hánykolódtam a fekhelyemen, mert nem hagytak nyugodni a véghez és a végsőhöz, mint áthághatatlan határhoz kapcsolódó gondolataim. (Ez is az ember önzése, amiért nem csodálatos teremtésedet szemléli hálával telt szívvel, benned gyönyörködve, hanem saját végétől rettegve feledi szépségedet, helyette önmagát gyötri és téged zaklat.) Egyszerű szerzetesként úgy gondolom, az bizonyos, hogy a te befolyásod nem ott ér véget, ameddig a mi képzeletünk terjed, mert ami nekünk határ, az neked még bőségesen birodalmadon belüli tartomány. De te meddig terjedsz? Mert azt könnyű kijelenteni, hogy határtalan vagy, ám a határ fogalmát a ráillő szóval mégiscsak te teremtetted, tehát magadnak is te szabtál határt. Ha van neked is vég és a dolgoknak vége, akkor az választóvonal, mely felosztja a teret és időt előttire és utánira? Mi van azon túl, és ha nincs, hát az neked jó-e, uram? Boldog vagy-e így, vagy lehetsz-e te boldog, avagy boldogtalan? Érzel-e bármit is nélkülünk, vagy ahogyan mi benned érzünk mindent, úgy te mibennünk? Lehet, hogy mi kellettünk neked, hogy a határokon belül végre tapasztalhasd azokat az érzéseket, melyeket a határtalanságban lehetetlen. Mi lennénk… az érző lelked?

Ha nincsenek határok, akkor a dolgok vagy körbeérnek, és a kör szélei osztják fel belsőre és külsőre a mindenséget, vagy szétsugárzódnak és a végtelenbe rohannak; ekkor ott van tér és ott van létezés, ameddig a szerte rohanó jelenségek érnek. Ha mindezt te tartod egyben, istenem, akkor könnyen lehetséges, hogy ránk, végtelen kicsiny pontokra a hatalmas világodban, már nem maradt időd. A mi elménkkel felfoghatatlan teremtésed lényege és testi-lelki méretei; nem firtatom tovább, mert úgysem érthetem.

Korlátozottnak teremtettél minket uram, és lelkemre mondom, jól is tetted, mert hiszen nem tudnánk élni végtelen hatalommal, de még végtelen lehetőségekkel sem, hiszen még tágasságunkkal, a nekünk rendelt térrel sem tudunk mit kezdeni. Torzsalkodunk, elégedetlenkedünk, háborúzunk és vesződünk, de még ezeknél is nagyobb baj, hogy bármennyi észt is adtál fajtámnak, bizony ostobák maradtunk. Nem láttam még olyat, aki élni tudott az ész neki szánt adományával, és azt mindig helyesen használta, és elméje, lelke erejével képes lett volna megfékezni ártó, de akár jobbítást óhajtó ösztönét. Ha együtt vagyunk, bár gyakran jót akarunk, de sokszor romlásra jutunk, mert ellene tartva parancsodnak romlásig szaggatjuk a világot. De azért felmerül bennem egy kérdés: mi a hatalom végtelensége? Mit jelent a korlátlan lehetőség, amivel te, uram, hitemre rendelkezel? Hiszen ha nem hinnék ebben, és már a gondolatot is elűzöm magamtól, félve ítéletedtől, akkor azt kellene gondolnom, hogy te nagyobb, mérhetetlenül nagyobb vagy nálam, de még neked is határt szab valahol a végtelen.

Tudod, istenem, ez persze nem lenne akkora baj, mert hiszen a végtelen talán csak egy szó. Annyival nagyobb vagy minálunk, hogy mennyeket tudtál teremteni, és azt benépesíted majd bűntől tisztított lelkeinkkel, és határtalan, számunkra beláthatatlan távolságokat tudsz nekünk mutatni, ezért mi észre sem vennénk, hogy a térben feloldott véget nem érő távolság, az időben a beláthatatlan messzeség, a szellemben az elgondolhatatlan eszme már eléd is korlátokat emel. Talán valóban a legjobb, ha nem ismerjük a hatalmas szavak értelmét és erejét, és nem látjuk, amit te látsz, és jaj, uram, amitől talán még te is félsz. De kérlek, egyszer segíts megértenem, hogy miért pontosan ott húzódik a határ nekünk, halandóknak, legyen az növény, csúszómászó vagy ember, ahol azt fajunk értelmi lehetőségei megszabják! Miért onnantól tilalmas a továbbhaladásunk, ameddig képességeink elérnek, és ez vajon azt jelenti-e, hogy rejtve van előttünk valami? És a rejtett vajon azért tilos nekünk, amiért az első emberpárnak az a bizonyos fa, mert romlásunkat jelentené a tudás, mit a határon túl elérhetnénk, vagy csak azért, mert szent önkényed így rendelkezett?

Egyáltalán, uram, és kérlek, ne haragudj, hogy nehéz, konok fejem a dolgaiddal foglalkozik, de nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy mit jelenthet valójában a korláttalanság. Mert ha a minden dolgok felett való uralmat, és az azzal járó felelősséget, akkor bölcsen tetted, hogy elzártad előlünk, mert még saját dolgainkkal sem bírunk, hát még minden dologgal egyszerre. De ha valami jót jelent, amitől többek, nemesebbek lehetnénk, ami lehetőséget adna a szerkonyhádba való betekintésre, az örök boldogságra, a legnagyobb tudás megszerzésére, akkor… Jaj, mit teszek, mit gondolok, mit merek, bocsáss meg, és kérlek, felejtsd el oktalan kérdéseim, hiszen most sem tettem egyebet, mint arról firtattalak, hogy én, a sárféreg, a nyomorult teremtmény megistenülhetnék-e! Bocsáss meg, és kérlek, ne ez alapján ítélj engem, hanem lásd szívem tiszta indulatait és sötét tudatlanságomat, hozzád való hűségemet. Hidd el, nem szeretnénk megistenülni, megrémülnénk a lehetőségtől, csak félünk a haláltól, és a hozzád való felemelkedésben a sötét iszonyattól való menekülés útját véljük meglelni.

Mi elmúlunk istenem, ezért is olyan nagy a bizalmunk benned, mert félünk a sötét semmibe hullni. Eléd tesszük lelkünket és beléd helyezzük hitünket, mert mi mást tehetnénk! Rajtad kívül egyéb reményünk sincs, sőt, rajtad kívül egyebünk sincs. Hisszük, hogy te nem múlsz el, de megint csak az ördög nyila az oldalamba fúródik, és kérdezlek: mit jelent a soha el nem múlás a te esetedben? Azt még az én gyönge eszem is megérti, hogy az idő ura is te vagy, azt is te teremtetted, hogy a dolgok, az élők és mi, választott teremtményeid kezdeti tompultságunkból, mag-állapotunkból a te fényed felé növekedhessünk. Te felül állsz az idő folyásán, tehát az örök neked mást jelent, mint nekünk. De mi mérte ki múlhatatlanságod, amíg nem hívtad létre magát az időt? Az idő híján az örök is mozdulatlan, és abban talán nem észlelhető a létezés még az örök urának sem. Szívem megindul, és furcsa, merész érzés ébred kebelemben: úgy gondolom egyszerű lelkemmel, hogy ott talán féltél, uram. Mi is tudunk magányosak lenni, és teljes különállásunkat felismerve elkeseredni, vágyunk másokhoz kapcsolódni, de fel sem tudom fogni, mit élhet át az a hatalmas lélek, aki azért van egyedül, mert senki sincs az egész süket, üres, mozdulatlan semmiben rajta kívül! Már attól megfagy a szívem, ha csak megpróbálom elképzelni. Csendesen mondom neked, hogy olyankor szeretlek a legjobban, mikor ebbe belegondolok, és legszívesebben magam menekítenélek ki felfoghatatlan egyedüllétedből. Mert bizony velünk nem vagy kisegítve, szentem: akkora vagy, hogy hiába teremtettél féltékeny szívvel minket magadnak, nem lehetünk a társad, és csak számtalan olyan lelket nyertél, kik maguk is remegve beléd kapaszkodnak.

Mára zárom soraim. Telefirkáltam öreg betűimmel már sok lapot, hogy nyugvást leljen forrongó lelkem, de csak még erősebb lett bennem a kétség. Nem baj, amit elkezdtem, most már befejezem, mert hiszem, hogy te vezeted a tollam; a saját kezeddel, vagy a rontás szellemén keresztül, mert az is te vagy. Áldassék a neved, bármely alakod is öltöd föl előttem!