Amiről most fogok írni, az sokakat felbosszanthat, felháborodhatnak rajta, és hevesen elutasíthatják. Megosztó és nehéz téma, a vele való szembenézés alapvetően kérdőjelezheti meg bármilyen hit alapjait. Próbálom bebizonyítani, hogy ahogyan a Buddhának nem voltak nézetei, úgy nem voltak érzelmei sem, és azt is, hogy jól van ez így.

Egy elfogadott pszichológiai alapvetés, hogy a racionális döntéseink hátterében a legtöbbször, vagy akár kizárólagosan érzelmi motivációk állnak. Hitegetjük magunkat azzal, hogy értelmes lények vagyunk, hogy a legtöbb, de legalább a jól megfontolt, mérlegelt, objektív tények alapján meghozott döntéseink javarészt racionálisak. Hiszen tényeket használtunk fel, mérhető, kézzel fogható ismereteket, számoltunk a következményekkel, kiszámítottuk a lehetőségeket. Ez több okból ingatag elképzelés. Már a tudomány is megerősíti a Buddha felismerését: nincsenek tények. Ismereteink, még ha a ráció segítségével is mérlegeltük őket, homokból épültek fel, mint a mandalák, és a valódi ismeret fényében szétesnek, előtűnik üres-voltuk, üresség-természetük. A matematika, fizika olyan fogalmakkal dolgozik, olyan axiómákra alapozza tudományát, amik nem határozhatóak meg, amik a mélyen elemző tekintet előtt megsemmisülnek. Ez persze még nem lenne akadálya az ész segítségével való ítélkezésnek, mert a tények objektivitását elfogadhatnánk a saját szubjektivitásunk nézőpontjából, azaz objektívnek tekinthetnénk azokat a saját káprázatunkban, a saját világunkban. De állítom, hogy a ráció nem létezik, mert az objektivitás sem létezik. Mivel nincsenek tények, minden ismeret csak az egyéni és a közös káprázat szüleménye, és a mi racionálisnak nevezett döntéseink csupán az ezekhez való viszonyulások, az ezekkel való játék.

A ráció ugyanis egy reakció, egy döntés, tulajdonképpen egy válogatás az öt halmazon átszűrődő, az azok torzító hatását magán viselő jelenségek között. Ami a tudatig eljutott, már erősen előválogatott és deformált, nem választható el a halmazok hatása az eredeti információtól. És ami még ennél is fontosabb: a tudat hozzáállása, az úgynevezett objektivitás nem különíthető el a három jellegzetesség befolyásoló hatásától, azaz az érzelmi hatástól. A három jellegzetesség, mint már tárgyaltuk, a vonzás, taszítás, semlegesség. A meg nem világosodott lény nem tud máshogyan viszonyulni, mint efféleképpen: a jelenség vagy vonzza, vagy taszítja, vagy közömbös irányába. Érzelmekkel fordul feléjük, tehát a jelenséget nem látja úgy, ahogyan az van, ezért ítélni, dönteni sem képes objektíven. Ha nem dönt objektíven, akkor az sosem, értsd, soha nem racionális döntés, hanem mindig érzelmi, az öt halmaz által megmásított, fátyollal bevont, a három jellegzetesség fogságában tartott reakció.

De menjünk tovább. Látszólag mégis döntünk értelmesen, tapasztaljuk, hogy számolunk, kalkulálunk időnként, azaz tényekkel dolgozunk. Már megállapítottuk, hogy tények nincsenek, a racionalitás pedig káprázat. Akkor mi ez a tapasztalat? Miért látjuk mégis működni a világot? Mert a látszat működőképes. A racionalitás nem létezik, minden döntés, még a legkiszámítottabb is érzelmi, és a ráció nem más, mint rendkívüli módon kifinomult, összpontosított érzelem. Magas szintre emelt, egy pontba sűrített érzelmi rezgés, olyanformán, mint amikor egy pattogó golyót szűk lapok közé szorítunk, és az egyre korlátozottabb térben verődik a lapok oldalaihoz. A golyó a halmazokon át beérkező, magunkhoz torzított káprázat-tények találkozása a három jelenség által rángatott érzelmekkel, ami minél kisebb területen csapódik határaihoz, és minél összpontosítottabbnak tűnik, annál értelmesebbnek látszik az általa hozott döntés.

Ehhez kifinomult káprázat-elemekre, pl. számokra, tényekre és más, intelligensen összpontosított tévedésekre van szükség, és majd ezek együttműködése hozza létre az objektivitás és a ráció képzetét, és az ebből megszülető, értelmesnek tűnő döntést, következtetést. De ettől még látszat.

Megnyugtató lenne levonni azt a következtetést, hogy ha az ész meg is bukott vizsgálódásunk fényében, de legalább az érzelmeink létező dolgok, azok a mieink, a saját eszközeink. Rossz hírem van. Ahogyan nincs ráció és értelem a szamszárában, úgy érzelem sincs. Bizonyos szempontból még rosszabb a helyzet, mint az értelem esetében. Az értelem csak az érzelem mellékterméke, mint láttuk, de az érzelem az egész rossz működés alapja. Tulajdonképpen itt kell keresnünk minden probléma forrását, a nemtudást, az avidzsát, ahogyan a Buddha nevezte. Ugyanis a nem-tudó, a nem megvilágosodott tudat a halmazokon és a jellegzetességeken kívül az egot is megteremti, ami az érzelmek segítségével manipulálja a tudatot, azaz önmagát. Így lesz minden érzelem, azaz minden téves információra adott téves reakció semmi más, mint az ego kidudorodása az adott jelenség irányába.

Érzelmeink, még a legszentebbek is, pl. a családtagjaink iránt érzett szeretet, az istenszeretet mind csak termék, szükségszerűség. A halmazokon átszűrt információkra adott reakciók az élet feltételei. Mikor káprázat-voltukról, és semmi természetükről beszélek, nem ítélem el őket. Nélkülük az élet elképzelhetetlen, de, és ez a lényeg, ennyi a szerepük és ennyi a súlyuk. Értelmünk korlátos, és ugyanígy, bármit is hittünk magunkról, érzelmeink is határosak. Minden érzelmünknek van határa, ahol már eláruljuk, sárba vetjük azokat, vagy maguktól elpárolognak, ha szerepük véget ér. Eszközök és hasznos szerszámok, de ahogyan fentebb írtuk, veszélyesek is, mert az ego végletesen összeforrt velük. Ezért a szeretet, bárhogyan istenítjük is, nem buddhai tulajdonság, mert, amint többször tárgyaltuk, a szeretet válogat, az egyiknek kedves, a másiknak árt. A szeretet egyenlege mindig zéró: amennyire kiterjed az egyik irányba, olyan vákuumot hoz létre a másik oldalon. És ami a legfontosabb: a szeretet köt, és az általa létrehozott tévképzethez láncol, és ezért szerencsétlen tudatot, aminek a megismerési képességeit már a halmazok és a jelenségek amúgy is gúzsba kötötték, most még az általa teremtett ködlény rángatásának is odaveti.

A Buddha a megvilágosodás előtt szeretett. De amikor a fia megszületett, Ráhulának nevezte el. A Ráhula jelentése: akadály, bilincs. Pokolian nehéz lehetett Sziddhártának, a még meg nem világosodott hercegnek, a későbbi Buddhának elszakadnia szeretett fiától, feleségétől, családjától, otthonától, de felismerte, hogy a szeretet akadály, a szeretet bilincs, ezért a szó szerinti, és ami még fontosabb, spirituális értelemben is az otthontalanságba távozott. Sok embernek okoz gondot, mikor ezt a történetet hallja, hogy a későbbi Buddha ismert képét összeegyeztesse egy ennyire érzéketlen cselekedettel, egy ilyen rideg döntéssel, vele, aki a szív vallását alapította meg. De ő már tudta, amit mi még csak sejtünk: a szeretet köt, a szeretet illúzió, és nem több, nem más, mint bármelyik értelmesnek látszó gondolatunk, vagy bármelyik érzelmünk. Oly nagyra tartjuk érzelmeinket! Sokszor nagyobbra, mint az egyébként szintén büszkén viselt értelmünket, és az előbb elmondottak alapján erre annyi okunk legalább van, hogy bár érzelmeink is illúziók, de mégis közelebb találhatóak a tévedés forrásához, kevésbé semmisek, mint következményük, az értelem. De látjuk, hogy amit hiszünk és tudunk magunkról, az tévedés, még a szeretetünk misztifikált csodája is, mert a létezésünk tévedés-alapú. A tudat nemtudásából kisarjadó ego, a személyiség egy páralény, ami majd a tudás fényében feloszlik a légbe, és magával viszi teremtményeit, az értelmet és az érzelmeket.

Tehát a Buddha nem kötődött, nem rángatta a karma, nem kötötte az én képzete. Ugye mennyivel másabb így látni őt, mint ahogyan elénk tárják a tévtanítók! Az ő szavaik alapján a Magasztos egy nálunk bölcsebb, mosolyogva elmés mondásokat gyártó, a világot jól ismerő guru, akinek nagy a szíve, amibe a világ összes szépsége, gyermeke, cicája és kisnyuszija belefér. Szívtelen volt tehát? A tiszta tudat, a megvilágosodott lény a tökéletes, hideg racionalitás? Nem. A megvilágosodott lény tudatában fészkel a valódi racionalitás, a valódi érzelem, mely nem gyökerezik semmiben, nem függ, nem torzult. Ez a nehezebb út, ahogyan a buddhizmus útjai általában a legnehezebbek, de ez visz el az eredményhez. Ha fel tudjuk adni értelmünk és érzelmeink magasztalását, és el tudunk indulni az Ösvényen, nagyobb, mindenki számára hasznos kincshez jutunk. A szeretet helyett a megvilágosodott lényben valósul meg az együttérzés, amit a közeljövőben tisztázunk.