A Buddha Tana szerint az én nem több, mint fizikai és tudati energiák, dhammák folyamatosan változó kombinációja, bomlása és újra egymásba áramlása. Nem csak életről-életre történik meg a változás, nem a test halála a fordulópont, de minden pillanatban szétbomlik és újraalakul minden dolog, a lények, és velük együtt a tudatuk is. Ez még könnyen elfogadható, hiszen a változást, ha lassabban is, de az élete során mindenki érzi. Felnövünk, öregszünk, anyagi és lelki javakat gyűjtünk, időnként ezekből a javakból veszítünk; ezt még nem kellene feltétlenül dukkhaként megélnünk. De a Buddha azt állítja, hogy a lények minden időpillanata, amikor éppen értelmezhető és leírható az adott pillanatra jellemző állapotuk, mind független egymástól! Semmi, sem lélek, sem életenergia, esszencia, minőség, ismerethalmaz, emlékek nem jellemzői egy tudatnak, nem határoznak meg egy elkülönült egységet, csak az okozatok teremtik meg újra és újra a lényeket és az egység látszatát. A karma nem csak a halál és az újraszületés kiemelt eseményeiben, csomagként adódik át és rakódik rá az új lényre, hanem a karma a minden pillanat által teremtett okok átsugárzása a következő pillanatokra, ahol az okok következményeket teremnek, majd a következő pillanatok okaivá válva továbbadódnak, és így tovább örökké. Minden dharma összefügg az összes többivel, és ezek egymásba gabalyodva, egymást továbblökve, megtermékenyítve szülik meg minden pillanatban újra a világot.

A karma a Buddha Tanában csak a szándékos tettekre vonatkozik. Jelentése: tenni, cselekedni. Ezek a tettek hatnak az ok teremtőjére, mert okozatot váltanak ki. A tettet végrehajtó a következményt is elnyeri. Nem mindig azonnal, sokszor rejtetten, időnként nem ebben az életben, de biztosan. Ez nem büntetés vagy jutalom, csak egyszerűen törvény: mindennek következménye van, mind a látható mind a láthatatlan világban. Így működik. Az oknak, tovább finomítva a terminológián, nem következménye van, hanem gyümölcse, eredménye. A következmény szó használata túlságosan szenvtelenné, arctalanná tenné a szükségszerűséget, a gyümölcs viszont mutatja, hogy az elkövető tette szükségképpen megtermi a cselekvés eredményét. A szándék, és így az eredmény is lehet jó vagy rossz, de a lényeg az, hogy köt. A jó gyümölcs sem vezet el a szabadsághoz, nem szünteti meg a dukkhát, a szamszára körén belül marasztal. A szenvedéstől való megszabaduláshoz nem lehet eljutni a tettek javításával, az én fejlesztésével, nemesítésével. A szabadság csak egyféleképpen érhető el: az énre vonatkozó hamis elképzelés eltüntetésével, mert a legfontosabb, a létesülésre irányuló vágy elhagyásával a napi működés során szükségszerűen végrehajtott tettek nem okoznak többé karmát. Annak a felismerésével, hogy a hétköznapi tudat és a buddha-tudat között nincs különbség. Csak így érhető el az újraszületések láncolatából való kilépés.

A jó és a rossz általunk kreált definíciók, szélsőségek, értelmezhetetlenek, nem beszélve a köztük lévő végtelen átmenetről. A jó és a rossz karma is köt, mert mindkettő egyszerűen csak karma.

A karma a szenvedést tehát nem a tettek minőségével okozza. Nem a rossz tett dönt kárhozatba, szenvedésbe, nem az ránt vissza a szamszárába, és nem a jó tett emel ki onnan. Ez elsőre furcsának tűnhet, hiszen a Nemes Nyolcrétű Ösvény erősen kidomborítja a cselekvések erkölcsi oldalát. A megfejtés egyfelől az lehet ebben a kérdésben, hogy a belátás fokozódásával, a többi lény magunkhoz hasonlónak látásával egyre elképzelhetetlenebb, hogy szenvedést okozzunk másoknak. Másfelől, és leginkább pedig az, hogy az énhez való ragaszkodás enyhülése a szív egyre tágabbra nyitásával, végül teljes nyitottsággal, a jelen világhoz való tökéletes kapcsolódással jár együtt, ami a többi lénytől elválasztó határok eltűnésével magától értetődővé teszi az erkölcsi nemességet. A karma a szenvedést azzal okozza, hogy amíg a hamis énhez való ragaszkodás fennáll, addig a tudat azt hiszi, hogy szenved, és abban a téveszmében él, hogy a következmények vonatkoznak rá, őrá, aki Van, mert létezik. A kistudat magát dobja oda prédának a dukkha elé, ezzel fizetve meg létezésének árát.

Tehát látjuk: nem a karma által összehordott pillanatnyi, változékony és mulandó tudat az én. A karma, a kauzalitás csak teszi a dolgát. Az énnek hitt valami ha a karma hatása alól kikerülve változatlanságba dermedne, akkor sem lenne egyéb, mint látszat.

De akkor mi az az én, aki a vele való történéseket a karmától való rángattatásaként éli meg?

A Buddha azt mondja: „Röviden, szenvedés a ragaszkodás eme öt halmaza”, máshol pedig ezt: „Bhikkhuk! Mi a dukkha? Azt kell mondanunk, hogy a dukkha a ragaszkodás öt halmaza.” Legközelebb megnézzük ezeket is, hátha közelebb kerülünk a válaszhoz.