Mielőtt elmerülnénk a buddhizmus alaptanításaiban, valamit tisztáznunk kell.

A valódi boldogság semmi más, mint a megelégedettség. Elégedettség, szukkha, ami nem a hibásan értelmezett boldogságot jelöli, hanem a dukkha ellentéte, azaz a tengely középre kerülése. A boldogság a nem vágyás, a vágyni nem akarás, a vágy és ellenszenv ellobbanása, a világgal való békés harmóniába kerülés. Ebben a mai torz világban mindenki a boldogságot hajszolja, és az előbb elmondottakkal alig van tisztában valaki. Hajt minket a világ, szorongat, erővel kényszerít boldognak akarni lenni. Egy olyan dolgot hajszolunk, ami vagy van vagy nincs, tőlünk függetlenül, vagy megtörténik vagy nem. A boldogságot az eufórikus örömmel, a szédülettel, a magavesztéssel keverjük össze, és azt hisszük, hogy ez a feloldódás a boldogság. De ez nem az ego feloldódása, ami valóban boldoggá tesz, hanem csak az öntudaté, az éberség elvesztése és átengedése valami rajtunk kívül álló erőnek, amit nem is ismerünk.

Nem mindegy, miben veszel menedéket.

Csakhogy minden eufóriának csömör a vége, minden szárny nélküli emelkedésnek zuhanás. Az euforikus öröm ráadásul kiszámíthatatlan, nem tudod előidézni, minél jobban akarod, annál kevésbé történik meg veled. Szerencse kérdése. Szerelmes leszel vagy nem, tágabban értve a szerelmet, dologba, istenbe, munkába, emberbe, eszmébe, ezt nem befolyásolhatod. A szerelem önző, ostoba és reménytelenül kudarcra van ítélve mulandóságában. Nem lehet érte küzdeni, mégis ezt kergeti mindenki, mindent ennek áldozunk fel. Mondanom sem kell, teljesen reménytelenül, és az erőlködés miatt egyre inkább boldogtalanul, egyre kevésbé megelégedve, és még az eufória sem adatik meg nekünk, szerencsétleneknek. Ezért beteg lesz a lelkünk, és testi, szellemi, lelki pótszerekhez nyúlunk. Erről a nyomorról szól minden romantikus film és könyv.

Az igazi boldogság szent, ezért elmenekül, ha erővel akarod megragadni. Szent a szó legteljesebb értelmében. A középen levés, a teljes buddhai elégedettség az ember által elérhető legnagyobb eredmény, még az istenek is irigylik. Ez a szamszára meghaladása, ez a megvilágosodás, ez a nirvána.

Értitek-e, mit hajszoltok, amikor boldogok akartok lenni? Értitek-e, mi a tét?

Az igazi boldogságot nem lehet kikényszeríteni, viszont meg lehet teremteni. Amit a ma embere boldogságnak hisz, az euforikus tébolyt, nem lehet létrehozni, esetleg rövid ideig káprázatba merülve körénk hazudni. A megelégedettség viszont kitartó munkával, erőfeszítéssel, szent elkötelezettséggel, bölcs belátással és meditációval elérhető. Igen, ez nehéz, fárasztó, elérése bizonytalan, és út közben könnyű eltévedni. De a kis munka csak kis boldogságot eredményez.

A fő probléma, hogy az emberek ezt nem is tudják. Ködben élünk, és a nemtudás állapotában bolyongunk. A helyes szemlélet nélkül, elveszve, még az út elejét sem találhatjuk meg. Ezért keverjük a világ iránti szerelmet a boldogsággal.

A valódi boldogság a megelégedettség, ami tartós, sőt, örök. Aki a ma boldogságnak hívott tébolyt kergeti, az a haláltáncba veti magát. A haláltánc nem az élet része, hanem mindig egy választás. A megvilágosodott kiszállt a haláltáncból, de már az a lény is kifelé tart belőle, aki helyes szemlélettel rendelkezik. Aki a haláltánc örvényében forog, az a szamszárába vetette magát, a szamszára káprázatának foglya. Aki úgy keresi a boldogságot, ahogyan azt manapság szokás, nem az életet választotta, hanem a halált, és közeleg az örvény közepe felé, a megsemmisülésbe. Aki a megelégedettséget keresi, az viszont kivonult ebből, kilép a szamszárából, és a nirvána örök békéjét találhatja meg.