Az élet gátlások és aggodalom nélkül pazarolja forrásait, anyagát, önmagát, magát az életet, és ezt veszteség nélkül megteheti. A megjelenés és az elmúlás örök körforgásában ugyanis nem vész el semmi. Az anyag és a forma egymással összenőtt, nincs hová eltűnniük. Ők együtt a létező, a fényre szülő kötöttség, az edény és annak tartalma, és csak meghatározottságukban, erős szorításukban jelenik meg, aminek neve van, ami majd a szabadulásra törhet.

Az anyag és forma megjelenését és kapcsolatát mind a nyugati filozófia, mind a buddhizmus csodálattal és kíváncsian szemlélte. De mennyire máshogyan értelmezték! Nyugaton a görög filozófia már lelket adott az anyagnak. Úgy látta, az anyag az igazi, a potenciális létező, ami élni, megvalósulni akar, de önmagában a potencialitása kevés. Az ősi, eredendő létezés nem tud a valóságra törni a forma nélkül, mert egy burkot, egy testet szükséges kitöltenie, hogy a fényre lépve kifejezhesse és megvalósíthassa önmagát. És itt az „önmagán” nagy hangsúly van. Mert a létezés egyben egyéniséget, személyiséget is jelent, mert a forma ad lelket, egyediséget az anyag ős-masszájának, és mivel személyisége lesz, élni fog. Aztán az így létre ébredő anyag a formán, immár saját formáján keresztül tudja tökéletesíteni, változtatni magát, ős-lényegét, és ezen keresztül teremti meg a kapcsolatot a többi létezővel. Függőségeiben önmagára talál, önmagára néz, lényére csodálkozik, feloldódottságát koncentráltságra cseréli, ént talál magában, mozogni kezd. Mozgása célt nyer, tart valahová, életének kezdete van, és egész útja a Terv része. Istennel együtt, vele valamilyen viszonyban a létezésben megjelenik, a Teremtés természete rajta keresztül megnyilvánul, és így a Mindenség egy darabjaként részese lesz az állandóan önmagát gondoló Gondolatnak.

A buddhista felfogás szerint az anyagnak nincs lelke, nincs önvalója, ezért önálló akarattal nem tör semmi felé. Nem akar megvalósulni, de a létezés szétszóródott darabkái, az előző életek maradékai, következményei karmikus hordalékként összegyűlnek és formát alkotnak. A forma így megnyilvánul, és látszatra személyiségre ébred. Ez is koncentráltság, de nem tudatos, nem egy egyéniségre törő akarat műve, hanem esetleges, részben véletlenszerű, csak az okság törvényének engedelmeskedik. Inkább beszélhetünk sűrűsödésről, majd a sűrűség egy bizonyos szintje fölött megjelenésről. De ez látszat, sosem jelent meg semmi, nem is múlik el, a folyamat körkörös, még csak nem is tér vissza önmagába, mert nem tart sehová, és a világot nem mozgatja terv, csak saját törvénye, a kauzalitás. Mivel a személyiség eleve nem volt benne az anyagban, ezért formát öltve sem kerülhetett belé, ezért a lélek, a személyiség, minden egyediség csak káprázat, és üresség-természetű. Lebontva, mint a hagyma héjai alatt a semmi, valójában üres, nincs.

A nyugati nem tudja megmutatni, hol az a lélek, amit felismert a létezőkben, nem találja, és nem tud mit kezdeni állandó változásával, állandótlanságával. Nem ismeri az egyéni lélek megjelenésének idejét, nem tudja megjelölni határait. A buddhista nem tudja megmagyarázni, hogy ha a lélek illúzió, akkor miért tapasztaljuk, és miért ismerjük fel egyértelműen a többitől elkülönülve önmagunkat, izoláltan adott korban, időben és testben.

Amit mindkettő vall, hogy az anyag, vagy inkább hívjuk eredendő, potenciális szubsztanciának, létezik, és valami által késztetve mozgásban van. Ez a késztetés az egyik szerint a lélek, a másik szerint a karma, de ami bizonyos, hogy mozog, fejlődik, összeáll, szétesik, változik, és bár az egyik istennek nevezi, a másik kauzalitásnak, de mindkettő feltételez mögötte egy intelligenciát, ami akár részt vesz a mozgatásban, akár nem, elrejtőzve ott lüktet minden alatt, felett, körbevesz, és él. Minden, ami létrejött, minden, ami van, legyen bár szerves vagy szervetlen, mozog, változik, él! És mindkét gondolkodás látja ennek az ős-eredetinek, ennek a formátlan, még részekre nem szakadt, fényre törekvőnek a vágyát a megjelenésre, a formára, majd szerelmes gyönyörködését maga formálta corpusában.

Lehet ebben igazságot tenni? El lehet dönteni, melyik világ tapasztalata, bölcselete a helyes? Nem. Gyakorolni lehet, és aztán saját tapasztalatainkat felhasználva működni, lehetőségeink szerint a leghelyesebben, végig szem előtt tartva, hogy a tapasztalat csalóka, az öt halmaz által megszűrt, eleve hibás. De nincsen más tulajdonunk, csak ezek, és a remény, hogy valahol létezik az igaz, csalhatatlan tapasztalat, amit talán még Isten is keres, és amit mi is kutatunk, amióta vele együtt a létezésre ébredtünk. Együtt reménykedünk, hogy létezik valahol egy Gondolat, aminek már nem kell önmagát gondolnia.

Csodálatos, gyönyörű téma, és bár a válasz megtalálása reménytelen, ez az egyetlen, amivel igazán érdemes foglalkozni.