A bölcsességre törekvő, főleg ha a buddhizmus híve lesz, könnyedén azonosítja (a 2. Nemes Igazságnak megfelelően) a vágyat, más néven szomjat (tanhá) szenvedésének okaként, a vágy elhagyását pedig a dukkhától való megmenekülés egyetlen lehetőségeként. Ebben igaza is van, hiszen, mint már mi is oly sokszor tárgyaltuk, a vágy az alapja a kötéseknek, így oka a karmának, a szamszárának, a káprázatnak, ezért azonosította a Buddha is a tapadás és a dukkha okaként. Beszéltünk a 20. bejegyzésben a vágy három arcáról, és ugyanott arról, hogy a tanhá meghaladása miért sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk, hiszen főleg nem a könnyen azonosítható érzéki vágyainkat értjük alatta, hanem a létezésre és a nem-létezésre, tehát a létrehozásra és a megszüntetésre irányuló örök késztetést, ami a három jellegzetesség (28-30. bejegyzés) meg nem értése miatt, mint alapprobléma (nem-tudás, avidzsa) akadályozza meg a belátást.

A vágytól való megszabadulás akarása, a megszabadulás rendkívüli nehézségén kívül, még egy problémát felvet: az Ösvényen járó hajlamos túlzásokba esni, és korlátozni vagy elszakítani szociális, világi kapcsolatait, vagy megvetni a világot, elkülönültséget kialakítani és elszigetelődni. Szélsőséges esetben magát a többi embertől különbözőnek látja, értetlenséget érez maga körül, a támogatás és a megértés hiányát. Ez abból a gyakori félreértésből fakad, hogy a szellemi, főleg a spirituális út összeegyeztethetetlen a boldog világi, hétköznapi létezéssel. Így válnak a gyakorló tudatában a korábbi akadályokból bűnök, a problémákból hibák, a többi emberből ellenség, a hitből dogma, és így válik az Ösvényen való haladás vágya görcsös akarássá, megfeleléssé, és végül erős dukkhává. A megfelelő belátás, a nemes szemlélet, és önmagunk, valamint a dolgok radikális elfogadása nélkül a spirituális út csak a tévedés körein belül való téblábolás, önbecsapás.

Az álmainkban tapasztalt vágyainkat, örömeinket, félelmeinket, az ott elvesztett dolgainkat valóságként éljük meg, aztán a reggeli ébredés után rájövünk, hogy csak látomás volt. Mikor ráébredünk, hogy ébren töltött időnkben ugyanolyan élményeket élünk át, mint álmainkban, és felrémlik bennünk a világ valóságának, saját éberségünk és életünk káprázat-mivoltának, a halálnak, és szellemi, anyagi tulajdonaink mulandóságnak lehetősége, megijedünk, és hogy veszteségeinket csökkentsük, lemondásba kezdünk. Magunkat gyötörve, a szépet és kellemeset elűzve szabadulnánk meg mindentől, ami örömet okozhat, így csökkentjük a lehetőségét, hogy használjuk az öröm erejét. Éreztük már a veszteség fájdalmát, ezért nem akarjuk újra átélni: falakat emelünk, távolságot tartunk a tapasztalatoktól, a valóság élményeitől, de élnünk kell, ezért szorítjuk a pillanatot, és csak úgy-ahogy, nagyjából élünk, óvatosan élvezünk, körültekintően töltjük ki lehetőségeink terét. Annyira félünk sérülni, hogy inkább bezárjuk a létezés kapuit, és szürkévé tesszük hétköznapjainkat. Kompromisszumokat kötünk, gazdaságosan választunk, hazudunk, alakoskodunk, és mindezeket racionalitással magyarázzuk.

A buddhista még maga elé tarthatja az üresség tanát, mert a „minden semmi” elvével igazolni akarja boldogtalanságát. De az üresség nem a semmi, hanem a minden! A „minden” lehetősége, a tökéletes nyitottság, elfogadás, a végtelen potencialitás. És a „mindenbe” a vágy és az öröm is beletartozik, ahogyan a fájdalom, a kín és a reménytelenség is. A hat világ (40-41. bejegyzés) minden tapasztalata, az istenné válás fokozhatatlan gyönyöre és a pokol legmélyének elviselhetetlensége is beletartozik, és az az élmény is, hogy semmi nem örök, minden állandóan változik, átalakul, és a kerékben maradó a hat világ örök vándora marad.

Nyugodtan, lelkifurdalás és bűntudat nélkül érezzük a vágyainkat. Ne utasítsuk el kínjainkat. Ne hívjunk be semmit, és ne marasztaljunk semmit. Radikális, soha meg nem ingó, tökéletes elfogadással üdvözöljünk mindent, ami felmerül tudatunkban, mert amit kizárunk, abban mi sorvadunk el. Ám végig bölcsen, nemesen, soha nem felejtve az éberséget, a tiszta figyelem buddhához méltó képességét, soha meg nem engedve a tudati elemeknek a vágyainkhoz vagy a félelmeinkhez való tapadást.

A szamszárát megjavítani lehetetlen, nézzük csak meg a világ országainak politikai helyzetét, társadalmait, a szegénységet, ellenségeskedést, háborúkat, vagy akár a békés országok hataloméhes politikusait, oligarcháit, és vegyük észre a küzdelem kilátástalanságát. De ugyanilyen lehetetlen út a boldogságot és az igazságot a halál utánra helyezni, a másik, jól berendezett és szent igazságok (azaz a saját igazság-fogalmaink) szerint működő túlvilágba, valamiféle spirituális álomvilágba űzni, mert könnyű észrevenni ennek a megoldásnak az elkeseredettségét és hazugságát. És ugyanilyen szánalmas a harmadik lehetőség, a halálon inneni álomvilág, a ragacsos és érzelgős szeretet-pótlékok, a népszerű álspiritualitás, az ezo-maszlag, a vallási téboly vagy az élvezetekbe merülés.

Itt, a szamszárában kellene boldognak lennünk, megszabadulnunk és középre kerülnünk, elhagyva a kis-ént, lebontva az álmokat és a káprázatot, látni a dolgokat és kibékülni velük. Nagyon nehéz, de megéri, és jó hír, hogy már az úton való elindulás is boldogabbá tesz. Tulajdonságaink és érzéseink a mieink, mind erő és energia, teremtő lehetőség, persze csak ha okosan és nemesen használjuk őket, megfigyelve és megszelídítve a szomjat, oldva a tapadásokat, együtt érző szeretettel, a Négy Mérhetetlen szellemében. Legyünk boldogok, legyünk középen itt és most, a körülmények ellenére, a körülményekkel együtt. Az Ösvényen járó hitelessége abban mérhető, hogy visszaverődik-e róla a nemes út fénye.