Az éntelenség nem érhető el az én aprólékos megsemmisítésével. Az én meghaladását képtelenség megvalósítani az én darabolásával, a levágott részek eltávolításával, remélve, hogy a végén olyan kicsiny darabka marad, ami már átlátható és megszüntethető. Az énnek ugyanis nincsen mérete. Tűnhet kicsinek vagy nagynak, pontosan ugyanannyira teljes. Mindent áthat és átitat, ezért darabolásával nem őt, hanem csak erőinket és lehetőségeinket csökkentjük, magunkat sebezzük. Az ént ismerni, elfogadni, átlátni és megérteni szükséges, hogy egyszer szabadságot nyerhessünk. És eképpen, a valóságot nem lehetséges elérni apró lépésekkel, egyre közelebb jutva, remélve, hogy egyszer csak belépünk a csodálatos birodalom kapuján, és megértésünk teljessé válik. A valóságnak ugyanis nincsen helye, sem kapuja, sem örök igazságai. Tűnhet kicsinek vagy nagynak, pontosan ugyanannyira üres. Az apró lépésekkel csak erőinket és lehetőségeinket csökkentjük. A valóságot nem lehet megragadni, rögzíteni, igába fogni, ahogyan az ént sem. Magunkat kell leigáznunk; ahogy az én, úgy az igazság is bennünk van, ezért csak mi oldhatjuk fel a beléjük vetett hitünket, csak magunkban oszlatható el az esztelen vágy e két probléma megoldására.

Egész életünkben történeteket mesélünk magunkról a külvilágnak és önmagunknak. Annyit ismerünk, észlelünk, értünk a világból és önmagunkból, amennyi történetünk van. Felidézésükhöz az emlékezet az eszközünk, mellyel folyamatosan hozzáalakítjuk emlékeinket a sok történetmesélés közben kialakult személyiségünkhöz és a szüntelenül beáramló új benyomásainkhoz. Képlékeny emlékezetünk állandóan újraírja múltunkat, így egyéni álommá formálja jelenünket, és mi ezt a delíriumot nevezzük tudatos életnek, az énünknek. Tévedéseink nem valamiféle hibái az egyetemes igazság értelmezésének, hanem a szükségképpen egyéni felfogás alapvető alkotórészei, az észlelés és a tudatosság lényege; önmagunk és a környezet felfogásának egyetlen módja. A narratívánk a tudatunk maga, vagyis mi magunk azok vagyunk, ami a narratívánk. Észleléseink nem a személyiségünk megnyilvánulásai, hanem a személyiségünk – a lelkünk.

Minden észlelésünk, minden felfogott és tudatosult észleletünk egyben fordítás. Minden pillanatunk, tapasztalatunk a külvilág, a másik ember, az énünk, valami vagy valaki történetének a lefordítása önmagunk számára. Közben az önmagunkként azonosított megnyilvánulás is egy rajtunk kívül álló tudat, mely szintén fordít a valóság, és a törékeny, hordalékokból épített személyiségünk között. Az ént kellene megtalálni valahol a sok fordító, külső entitásként létező értelmező között, de ez nem lehetséges, és a legkevésbé azért, mert a sok értelmezési réteg és szereplő elfedi, hanem leginkább azért, mert tiszta formájában, állandó létezőként nem is található. Igazából nem az én meghaladása a csodálatos eredmény, hanem a látszatának ilyen sikeres fenntartása, mely erőfeszítésbe beleöljük életünk összes szent energiáját. Lebontása, elengedése az egyszerű és természetes tett, melyhez nem erő, hanem csak bölcsesség és bátorság szükségeltetik.

Tudataink nem érintkezhetnek, amíg az én, ez a végtelen bonyolultságú, áthatolhatatlan vastagságú, számtalan rétegből álló kusza felépítmény azokat elfedi. Univerzumnyi távolság áll a szemlélő tudatok közé, hiszen két felépítmény még csak nem is hasonlíthat. Nem a szeretet bontja le a lelkeket elválasztó köd-képződményeket, a sok álom-ént, mert az is a látszatvilág része, hanem a belátás, az én illúziójának belátása. Amíg valóságnak fogadjuk el, szubjektumnak vagy objektumnak, addig minden tapasztalat és ismeret, minden találkozás tökéletlen, illékony és nemtudásból született.

Mondják, hogy amit elfelejtettünk, az meghalt bennünk, de valójában, amit elfelejtettünk, abban meghaltunk. Ugyanígy, amit még nem éltünk át, vagy amit nem vettünk észre, abban nem születtünk meg. Amibe vagy már, vagy még nem terjeszkedtünk bele, abban nem élünk; ami nincs a tudatunkban, abban nem vagyunk. Ezáltal az vagyunk, amire éppen emlékezünk, ami éppen a tudatunk fókuszában van, az a jelen, az az énünk, a többi csak álom, meghamisított emlék. A jövővel ki nem épített, a múlttal elveszített, a jelenben fel nem ismert kapcsolatokban halottak vagyunk, csak az éppen, de mindig átmenetileg kiépített összeköttetésekben, álom-érintkezésekben élünk és ismerünk rá önmagunkra. Mivel a jelen már megtörténtekor azonnal múlttá omlik, ezért minden észlelésünk emlék, emlékezés, egyszeri narratíva. Az érintkezések pedig képlékenyek, mint az emlékek, ezért minden kapcsolódáskor az észlelés már eleve idomul az énünkről alkotott illúzióhoz, és átíródik aktuális állapotunknak megfelelően. Az ént már csak ezért is lehetetlen megsemmisíteni, legyőzni, mert meghatározhatatlan, mert rá is vonatkozik a mulandóság, változékonyság örök törvénye. Az én is illúzió-természetű; aki harcba indul ellene, az eldobja a Tanítás lényegét, miszerint minden éntelen, önvaló-nélküli. Nincs ellenfél.

Mivel az emlékezés maga az én, és minden emlék egy korábbi benyomás-csomag újrateremtése és aktuális állapotunknak megfelelő módosítása, ezért a megélt és tapasztalt én benyomás-csomagok emlékének felidéződése, majd pillanatnyi állapotunknak megfelelő újjá-teremtése és a tudattal történő észlelése. Ezen észlelések hiányosan felfűzött láncolata adja az állandó én képzetét. Mit lehetne ezen legyőzni? Hatalmát, mellyel tisztán ragyogó természetünk felett uralkodik, csak csalfa táncának felismerése, a bölcs belátás oszlathatja el. Gondolkodásunk, érzelmeink, késztetéseink, nézeteink ennek a folyton módosuló emlék-gomolyagnak a termékei, melyeket a születésünk óta tanult, átvett, folyton megerősített módokon igyekszünk a látszat-tudathoz illeszteni, rögzíteni, de törekvésünk, természetéből adódóan, örök kudarcra van ítélve.

Nem fogható, nem ítélhető
de nem is tart, nem is ítél
mert csak köd-ragyogás
csillanó buborék
apró fénypontokat végtelen szálra fűző
űr-mélyű üresség.
Belélegez, megjelenik
kilélegez, megszűnik
a két lélegzet közé nincs, ki belásson.
Fénygolyó ragyog, majd kihuny
emlékét az ürességnek adja
mely hullámként viszi tovább a pillanatot
a következő felvillanásnak
és a lény ámuló szemekkel tekint
a felszikrázó pillanatokban önmagára.

Az emlékek értékét visszafejthetetlenségük adja. Mielőtt a lény visszavonhatatlanul az ürességbe távozik, emlékeiből soha úgy meg nem történt létezéseket teremt, minden pillanatot felélesztve és átírva újra és újra. Az emlék mindig kevesebb és több is, mint a valóság, és mivel az én csak emlékek sora, ezért az én szintén kevesebb és több is, mint a valóság. Az én nem az igazság, hanem az ember története, aki eldöntheti, hogy ragaszkodik hozzá, vagy elindul az igazságot keresni. Ám az objektív igazság nem létezik, csak örökké változó szubjektív igazságok léteznek, a tudatok pillanatnyi álmai. Az emlék álom, az én emlék, tehát az én álom. Az én szubjektív, ami az állandót, a változatlant, az objektívet vágyja és keresi, de mivel azt is ő teremti, ezért egy álom, egy illúzió teremti a valóságot és az igazságot is. Ahogyan azt ént nem lehet, de nem is érdemes elpusztítani, úgy a valóságot nem lehet, de nem is érdemes megtalálni. Az én és a valóság ugyanannak a nemtudásnak a két oldala; ki egyiket a másikért feladja, csak körben forog. Úgy tűnik, ahogyan az én álomképét, úgy a valóság és az igazság keresésének téveszméjét is el kell engedni, és mögéjük kell tekinteni.