Néha megjelenik, testet ölt vagy igékbe száll. Senki nem tudja, honnan kerül elő, miféle mag hordozta egy erdő mélyén, milyen állat túrta ki, melyik mező talajában volt eltemetve, de élő, ezért tudjuk, hogy mag, test vagy tetem hordozta idáig, mert maga is termő és teremtett. Aztán nézd, csak megjelent, elénk állt, lassan kibontakozott, szóvá formálta felgyülemlett érzéseit, szavakká öltöztette tapasztalatait. Sosem tudjuk, honnan ered,
de néha, egy széles ívben felrajzolják az égre.
Megengedik felvenni ruháit, felvállalni nevét, leülni, enni, magának maradni. Aztán újra alászáll, a konyhákban, a szobákban, az ágyakban él, rejtve, majd forradalmak robbannak ki érte, de alig érti valaki, míg fényes nappal, mikor úgysem látszik a fénytől, az ég kékjétől, akkor végigfut a láthatáron, és senki sem várná,
de egy széles ívben felrajzolják az égre.
Megjelenik az erkélyeken, szabadságot kiált, zászlót lobogtat, de csak játszik, mert itt, ezeken a romokon, itt, az otthonnak nevezett épületeink között nem vehető komolyan, hiszen állandóan tönkremegy minden, aztán építjük, szépítjük, kinevezzük és harcolunk érte, aztán elveszünk benne és elszomorodunk, elveszítjük a reményt, nem várunk semmit,
de néha, egy széles ívben felrajzolják az égre.
Egyedül a szobánkban siratjuk a kedvest, kesergünk a múlton, a szívünk meghasad, mert már nem szeretnek, nem akarnak, nem simogatnak minket, az ágyunk üres és jéghideg, a vágyunk kihűlt, megöregedtünk, az izmok puhulnak, az emlékek kopnak, a szerető messze ment, és magával vitte a hétköznapok sűrűjébe csomózott reményeinket,
de egy széles ívben felrajzolják az égre.
Széles, nagy kapukon át néz fel ránk a lenti tartomány, az életünk során hátrahagyott és felhalmozott, sötét és elveszett, pokoli maradék, a tetteink, gondolataink, érzéseink lenyesett, feleslegesnek ítélt darabjai, amik most mind ránk akaszkodnak, utolérnek, a lelkünket akarják, ám az ismeretlent
egy széles ívben felrajzolják az égre.
Imádkoznánk, de tudjuk, hogy nincs kihez, az ég üres. Kezünket az éterbe nyújtjuk, ágaskodunk, markoljuk a levegőt, és fohászt küldünk annak, akiben nem hiszünk, és a remény feleslegességének tudatában fojtjuk napokba és percekbe örökkévalóságunk, aprót és nagyot bőkezűen vetünk a mulandóságba, és már majdnem feladnánk,
de egy széles ívben felrajzolják az égre, felfedik, átadják, felénk nyújtják a kezüket, mint a szeretők, mint az anyák, felemelnek a fénybe, és lázas homlokunkat hűs csókokkal borítják. Elfeled a föld, elfeled az élet, az élők mind a maguk álmába süppednek, és a nagy, végső, süket csendtől csak ez az ölelés, ez a szeretet ment meg. A tiéd, egyetlenem. A tiéd, amit nem vártam, akiben nem hittem, aki az öléből szült és az ölébe temet, mert sosem ismertem mást, csak téged, és megnyilvánulásaid voltak lényegem. Egy széles ívben felrajzollak az égre, hogy örökre ragyogj, és én a háttérben veled egyesülve végre átlényegüljek önmagammá. Ha ég és rajz vagy, háttereddé leszek, és ha elvész emiatt az örökkévalóság, ha a nirvána szabadsága sosem lesz az enyém, hát elengedem mind. Szeretlek. Lassan a csendbe fordul át minden hang, és velük süppedek át az anyagtalanba, aztán a szellem nélkülibe, aztán az ürességbe, aztán, hát vesszen mind, beléd, egyetlenem. Legyen így.