Annak, aki úgy szeret,
ahogyan jó

A galaxis közepén egy óriási vonzerővel bíró, fénytelen, sötét, rettenetes erejű fekete lyuk trónol. Mindent magához hajlít, anyagot, fényt, csillagok milliárdjait, ködöket és születő naprendszerek anyagát. Vonz, és a csendes, sosem szűnő időben finom zajjal tölti be végtelen szerepét. Körötte keringünk mind. Benne és általa született a fényes, életünket hordozó mindenség. Hozzá, az űr arányaiban porszemnyire közel, de mégis az emberi elmének a bolondulásig meg nem érthető szörnyű távolságban csillagködök ontanak magukból új gázóriásokat, izzón robajló, mélyükben millió fokos gigantikus tűzgolyókat, melyek majd új anyagsűrűsödéseket szülnek, bolygókat, holdakat, apróbb űrbéli rögöket, azokon pedig majd élet sarjad. Megkapaszkodik az eszmélet az anyagban.

Rácsimpaszkodik a tudat az összetömörödő, kihűlő anyagra, gondolat az atomra, lélek a parányra, lélegzet a vegyületre. Felsír a születő anyagban a lélek, felzokog űrbéli magányát felismerve a létre lépő tudat, felnevet a fényt magába engedve a sarjadó önfelismerés.

A csillagködök a fény összes színében pompázva önmaguk körül forognak, a születő csillagok a vonzás pályáin keringenek, a bolygók a nekik rendelt nap fényétől babonázva, felé fordulva el nem hagyják kijelölt körüket. Így a lelkek is, kiket a ködökben, a csillagokon, a bolygókon létrehoz az örök, magába forduló, kifelé vággyal tárulkozó, az anyag, a szellem és a vonzások szülni képes szerelmét hordozó tudat, majd mind a szomj pályáin forognak szerelmük, a fény felé. Aki él, az szerelmes.

Felbuzog alulról, a pokolból. Alázubog fentről, a mennyből. Középen ér össze, bennünk, az éppen élőben, a megvalósultban, a megteremtettben. Valahol a lent és fent határán, a fa lombja és gyökere között, középen, a földön ülve, hátunkat a fa törzsének döntve, mi vagyunk azok. Szerelmesek a lentibe és a fentibe. Mert néha megszületünk, és néha valami felrajzolja az égre, beírja a ködök anyagába és izzásába, a lelkek mély értelmébe, hogy az élet csoda. Csodája a létezőnek, és csodája az istennek. A teremtett és teremtő együtt néz igézett szemekkel a fényből születő, izzó és lobogó ismeretlenbe.

Létezem.