113. A látszatban az egyik dolog a másik fölé nő, de mégsincs köztük különbség; az egyik jelenség a másiknál gyorsabb, mégsem jut messzebbre. Mivel csak egymást ismerik, mivel csak egymást értik, mivel csak egymáshoz képest mérhetők, mivel csak egymáshoz képest léteznek, nincs önálló természetük, ezért nem lehetnek a másikhoz képest mások, nem lehetnek semmilyenek.

114. Mondják, hogy a szamszára a gyötrelem és szenvedés hona, a nirvána pedig a szabadságé és a boldogságé. De ha így gondolkodsz, akkor neked a szamszára és a nirvána, a szenvedés és a boldogság, a rabság és a szabadság, az üdvözülés és a kárhozat is mind az illúzió világán belül van.

115. Ott vagy és olyan vagy, mint a fogalmaid. Az vagy, ami vagy; ha vagy, akkor nem lehetsz más. Amíg vagy, addig nem lehetsz.

116. Olybá tűnik, mintha az illúzióvilágon belül léteznének lények, akik ugyan maguk is illúzió-természetűek, de mégis önállóak, ezért lehetőségük van megszabadulni rabságukból. De a lények, ha az illúzió világában élnek, többek, mint egylényegűek vele, ők maguk az illúziók, valójában ők az illúzióvilág. Aki az istenével egyesülni akar, annak azzá az istenné kell válnia; aki a nirvánába akar kerülni, annak nirvánává kell válnia; aki ember akar lenni, annak emberré kell válnia; minden akkor lehet valami, ha nem csak hasonlatos, hanem maga lesz a jelenség. Ebbe az állapotba nem a változás visz el, hanem az átlényegülés, a tudatszerkezet-változás; nem mutatio, nem transzformáció, hanem transsubstantiatio.

117. A Buddha, a helyzethez igazított értelmezésben, így beszél a lényekről: „Amikor e lények mérhetetlen és megszámlálhatatlan sokasága már elérte a korlátlan felszabadulást, valójában e lények nem lények többé, akik örökre felszabadultak. Miért mondom ezt? Azért, mert ha bárki kötődne az olyan fogalmakhoz, mint amilyen az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség, nem lehetne továbbra szabadnak tekinteni.”

És így:„A létezők valójában nem élőlények, de nem is nem-élőlények. Miért? Azért, mert az "élőlény" kifejezés csupán egy név.”

És így: „Ha valaki azt mondaná, hogy a Tathágatának föltett szándéka az összes élőlény fölszabadítása, ne ragadjon el a képzelet. Miért? Azért, mert a Tathágata valójában nem szabadít föl élőlényeket. Ha ilyesmi állna szándékában, akkor köze lenne az olyan fogalmakhoz, mint amilyen az én, a személyiség és az egyéniség.”

118. Az illúzióvilág minden egyes résztvevője végülis csak egyetlen dolgot akar: létezni. Minden élő és élettelen, bírjon öntudattal vagy legyen öntudat nélküli, legyen tárgy, gondolat vagy egy atom, amint létrejött, létezni akar. Még az öntudattal bíró, de életunt vagy az élettől rettegő, még az önmagát elpusztító is létezni akar, és legalább halott létező akar lenni. És mind, a tudattalan, a ködös tudatú vagy a fényes öntudatra ébredt, mind csak a maga létébe lát, csak a saját léte körül forog. Mivel a saját létezésén kívül sosem értheti meg a többiekét, ezért óhatatlanul kiszorítja, elnyomja, tagadja a többiek létezését. Bármelyik hatalmasat tovább bontunk, legyen bár eón méretű, vagy kalpa hosszúságú, testekre, rendszerekre, sejtekre, atomokra, parányokra, pillanatra, bármelyiket akármeddig darabolod, minden egyre apróbb rész külön is élni akar. Bár a szenvek mozgatják őket, de végül egyetlen szenv marad, ami az illúzióvilágot fenntartja, és örökké működteti: a szomj, a létezés szomja. A szomj elveszi a belátás képességét, és megtanít mindenáron létezni. A szomjtól bilincselt létező legnagyobb tragédiája, hogy a létezni vágyás elvakultsága éppen a létezés megismerését teszi számára lehetetlenné.

119. Az illúzióvilágban nem lehetséges megszabadulni a látszatok valóságként való elismerésének kényszerétől. Mintha egy üzlet köttetett volna a jelenségek között: mind elismeri a többi ürességét valóságként, cserében az övét is elismerik a többiek. Ha egy dolog ürességét belátjuk, látszat-mivoltát felismerjük, akkor ürességét és látszatságát tekintjük létezése attribútumának. Ha az utolsó djhánát meghaladva a buddhaság állapotába lépünk, akkor buddhaságunkra tekintünk úgy, mint már-nem-létezésünk alapvető jellemzőjére, így lesz már-nem-létezésünk újra létezés. Amihez szenvvel viszonyulunk, vágyunk rá, taszít minket vagy nem kelt bennünk viszonyulást, azt mind életre hívjuk saját tudatunkban, és amint elengedjük vagy üresnek látjuk őket, emlékükhöz viszonyulunk tovább ugyanúgy. Így lesz minden jelenség valós bennünk, és így lesz még buddhaságunk is csak egy tulajdonság.

120. A látszatvilág minden szereplője áru a másik számára, értékkel és haszonnal bír. A fény, az étel, a szeretet, a levegő, a szentség, a Buddha mind ad, a fájdalom, a szenvedés, a félelem mind elvesz. Különböző értékük van, és változik, mikor mennyit vagyunk hajlandóak megszerzésükért vagy elkerülésükért fizetni figyelmünkkel, időnkkel, javainkkal vagy a többi jelenség életével. Tévedés, hogy ezt a szemléletet és működésmódot a fejlett társadalmi berendezkedés hozta volna el, mert már az élet megjelenése előtt így működött az élettelen anyag, kicsiny és hatalmas, anyag és szellem is. Ha minden viszonyul minden máshoz, és megjelenése, neve, formája, létezése csak e viszonylatokban válik valósággá, akkor egymáshoz képest van mindennek értéke is: az egyik kisebb, a másik nagyobb, az egyik kevesebb, a másik több, az egyik kiszolgáltatottabb, a másik hozzá képest hatalommal bír. És mind be is hajtja tartozását, megkéri árát, megfizetteti szolgáltatását, még a legnagyobb szellemek és istenek is.

121. A fentiek miatt hiába ismerjük fel és haladjuk meg a művi fogalmakat, a vagyontárgyakat, az anyagi javakat, az eszközöket, a ránk erőltetett eszméket, hamis gondolatokat, felesleges vágyakat, mert az egészséges, tiszta és nemes maradék ugyanúgy látszat, ugyanúgy köt. A buddhaság állapota pontosan ugyanannyira akadályozza a megszabadulást, mint a legalantasabb vágyunk, mert szenv és állapot mindkettő. Vigyázzunk, mit kívánunk, vigyázzunk, mire törekszünk!