Azt még viszonylag könnyű felismerni és elfogadni, hogy társadalmi szerepeink és identitásunk csak egy álca, egy máz, mely alatt rejtezik valami ismeretlen természet. Könnyű megérteni, hogy az önmagát keresőnek e felszín alá kell hatolnia, és le kell fejtenie a hamis önazonosságot, mulandó ismérveit, miszerint ő egy férfi, egy szakma képviselője, apa, magyar stb., mert identitása nem az övé, nem a valóság. Senkit nem a címe vagy a rangja, nem a neve vagy a társadalmi szerepe, sőt, már többször tárgyaltuk, hogy nem az öntudata és nem az énképe határoz meg. De a neheze ez után jön, miszerint akkor ki is ő, mit találhat a felszín alatt? Csak remélni lehet, hogy a hétköznapi valóságon túl létezik egy hatalmasabb valóság, egy igazabb válasz. A rejtély megfejtésére irányuló kínzó és sürgető késztetésre adják aztán a vallások, a filozófiai rendszerek, a hedonista fogyasztói kultúra, az ezotéria, a tudományba és technológiába vetett hit, a testkultusz stb. a rossz, gyakran ostoba, de vigasztaló válaszokat. Azért merem kijelenteni, hogy rosszak, mert minden válasz ezekre a kérdésekre szükségszerűen pontatlan, nem teljes, és aki választ ad, az legalábbis téved. Ha ezt meggyőződéssel, hittel, erőszakosan teszi, akkor a tévedésen túl még rosszindulatú is. A buddhizmus, legalábbis a tiszta formája, igyekszik ezt elkerülni. A keresőt kézen fogja, és válasz helyett segít megtalálni az ösvényt, és megérteti a válasz és a kérdés természetét, képessé tesz a válasz hiányába való belenyugvásba, és úgy vezet a megoldás felé, hogy a vezetés hiábavalóságát elfogadtatja. Paradox, mint a világ maga.

A rossz válaszokból sajnos torz hit épül fel, azokból berögzült vélemények, megszállottság és ellenségeskedés fakad. Aki túl akar lépni a viszonylagos énjén, általában még a probléma megoldásának megkezdése előtt szembesül azzal a gyötrő kérdéssel, hogy vajon mit tartogat a felszín alatti világ, mi a törekvés célja? Az ember nem képes valamiféle előkészített, másoktól hallott válasz, konzerv-hit nélkül belevágni a kalandba, mert anélkül túlságosan értelmetlennek és veszélyesnek találja a vállalkozást. A megszokott énjét, hitét, szerepét csak akkor meri eldobni, ha rögtön talál egy másik kapaszkodót, és csak akkor látja értelmét a cserének, ha az új „én” szebb, jobb és megfelelőbb. Ezért aztán elfogad bármi csillogó, talmi hitet, ami a csere sikerességét vetíti előre. A legtöbb hit és spirituális törekvés egészen egyszerűen ostobaság, és méltatlan az emberhez. A keresők zöme úgy viselkedik, mint egy gyerek, akinek figyelmét, jogos igényeinek sírással történő kifejezése során, szülei a csörgő rázásával terelik el. És most nem beszélünk a tömegekről, akik útkeresőknek tekintik magukat, pedig csak félnek a haláltól, és ezért elfogadják az első vigasztaló hazugságot, ami kellemes halál utáni életet és egy isten támogatását ígéri.

A kapaszkodót kereső lények aztán hirdetik, hogy van hitük. Amit hirdetnek, azt hallották valahol, esetleg beleolvastak egy szentnek tartott könyvbe, látták a templomban, vagy mesélték a szüleik, hozták otthonról vagy egy gyülekezetből; rosszabb esetben életmódkalauzokat vásároltak, tréningen vettek részt, színes magazinban vagy az interneten találták; még rosszabb esetben politikustól hallották, vagy a megfelelési kényszerük és egzisztenciális félelmeik az alapjai nézeteiknek. Általában nem ismerik a hitüket, fogalmuk sincs saját véleményükről, nem képzettek benne, alig értik, nem követik teljes elméjükkel, teljes szívükkel. Hitük parancsolatait, a nézeteikből következő szabályokat folyamatosan megszegik, ha egyáltalán értik azokat, nem gondolkodnak rajta, nem vált lényegükké, ellenben másokat hajlamosak megítélni és kényszeríteni e mentális tákolmány, vélt hitük nevében. A szentség helyett aztán marad az okoskodás, néhány lebutított gondolat és az elveszettség.

Nem célom senkit kárhoztatni ezért, mert többé-kevésbé szinte minden ember érintett e tragédiában. A jelenségre próbálom felhívni a figyelmet, mely igyekezet nem sokat érne, ha nem tudnék felmutatni mellé egy megoldási lehetőséget is. Szerencsére abban biztosak lehetünk, hogy az abszolút tudatosság létezik, túl hiten, meggyőződésen, véleményen, túl az „énen”. Nem a felszín alatt, nem felette, hanem függetlenül a megismerő tudat intellektusától, függetlenül a szív képességeitől, túl az isteni teremtettségen, életen, halálon, jelenségeken és fogalmakon. Nem kicsi, nem nagy, megnevezhetetlen, ezért elmagyarázhatatlan, de éppen ez adja szabadságát és lényegét. Nem veszíthetjük el, mert nem szerezhetjük meg, nem érhetjük el, mert nem követhetjük, nem pusztul velünk, mert nem a miénk. Mindig ott van, ahol mi, bármikor fordulhatunk hozzá, és bár nem kapaszkodhatunk belé, mert meg nem fogható, de az egyetlen, örök menedékünk. A tiszta tudatosság létezik, és olyan természetes, mint az élet. Dobjuk el hitbéli koloncainkat, rozoga nézeteinket, és a méltóban vegyünk menedéket. Tiszteljük meg magunkat ezzel.