Ezzel a bejegyzéssel befejezzük a Nemes Nyolcrétű Ösvény tárgyalását.

A meditáció tárgyai a feltételektől függő képződmények, az úgynevezett szankhárák, az öt halmaz elemei, melyeken keresztül feltárható a létezés három összetevője, és mivel ez még a feltételektől függő események világával foglalkozik, ezért ezt az utat „világi ösvénynek” nevezik. De a belátás ösvénye nem világi célokat tűzött maga elé, hanem a megszabadulást, ezért az eddigiek megvalósítása után a függőkről a feltételekhez nem kötött elemekre irányítja a figyelmét. Amikor a belátás meditáció eléri a tetőpontját, és tökéletesen megérti a létezés három fő összetevőjét, a tudat áttör a kötöttségeken, és megvalósítja a feltételektől nem függőt, a nirvánát. Közvetlen felismeréssel látja a nirvánát, a közvetlen megvalósítás tárgyává teszi azt.

Tovább lép, és mindezt a „világfeletti ösvényen” éri el. Ennek négy fokozata van. A világfeletti ösvényekben közös a Négy Nemes Igazság (17. bejegyzés) átlátása, de már nem fogalmi, hanem intuitív módon, teljes tudattal, tökéletes felismeréssel. A nemes igazságok nem egyenként tárulnak fel, hanem egyetlen igazság teljes átlátása az összes átlátását jelenti.

Amint az ösvény behatol a négy igazságba, a tudat egyszerre gyakorol négy funkciót, egyet-egyet minden igazságnak megfelelően. Teljesen megérti az elsőt, a dukkhát, a szenvedés igazságát, látván, hogy minden jelenség nem-kielégítő természetű. Egyidejűleg elhagyja a vágyakozást és az önzést az élet és önmaga felé is, így nem kelti fel többé a szenvedést; ez a második igazság. Ebben a pillanatban a tudat megvalósítja a teljes megszüntetést, a nirvána örök fényét, mely most a belső látás előtt közvetlenül tárul fel. Negyedszerre pedig a tudat kifejleszti, és magában újraalkotva megteremti a belső, tökéletes és független Nemes Nyolcrétű Ösvényt. A tagok felragyognak együtt és külön, és a gyakorlás formai módja megszűnik. Az Ösvény nyolc tényezője világfeletti mértéket öltve tör fel:

• a helyes szemlélet közvetlenül látja a nirvánát;
• a helyes szándék a tudatot a nirvánára irányítja;
• a három erkölcsi tényező a tudat kihágásra irányuló szándékait örökre feloldja;
• a helyes erőfeszítés az ösvény-tudat energiáját adja;
• a helyes éberség a tudatosság alapjává válik;
• a helyes koncentráció lesz a tudat nirvánára irányuló egyfókuszú figyelme.

A világi ösvény megbénította és ellenőrzése alá vonta a szenveket, ezzel valóságot adva nekik, de a világfeletti ösvény végleg megszünteti őket. Bár kívülről ez a szenvek végleges elpusztításának tűnhet, de nem kell kiirtania őket, mert a belátás fénye előtt feltárul valós természetük, és önmaguktól szűnnek meg látszataik (22. és 23. bejegyzés). Abból a szempontból, hogy milyen formában zárnak minket a létesülés béklyójába, a szenveket (szennyeződéseket, béklyókat) tíz csoportra szokás osztani: személyiség-elképzelés, kétely, szabályokhoz és szertartásokhoz való ragaszkodás, érzéki vágy, ellenszenv, finomanyagi létezésre irányuló vágy, anyagtalan létezésre irányuló vágy, önhittség, nyugtalanság és szellemi vakság. Látszik, hogy a durva, testi, és az egészen finom, szellemi szennyeződés is ugyanúgy akadály a megvilágosodáshoz vezető úton. A négy világfeletti ösvény mindegyike a szennyeződések bizonyos rétegét tünteti el, és a rajtuk való haladás egyben a megvalósítás, megvalósítottság négy foka is az arhattá, „szentté” válás felé a korabeli buddhista tanítás szerint. A négy ösvény a következő:

• Az első a „folyamba lépés ösvénye” (sótápatti magga): Aki ezt eléri, már többé nem fordul vissza, a Tanítás folyama magával sodorja, és úton van a cél felé. Ez az ösvény az első három béklyót tépi szét, melyek mind közül a legdurvábbak. A személyiség-elképzelést, az énbe vetett hitet azáltal oszlatjuk el, hogy megértjük minden jelenség én-nélküli természetét. A kétely eltűnik, mikor felismerjük a Buddha által kinyilatkoztatott igazságot, és megtapasztaljuk azt a világban. A szertartásokhoz többé nem ragaszkodunk, mikor látjuk, hogy a merev teológiai, filozófiai, hétköznapi igazságok és az azokhoz való kötődés sosem menthetnek meg minket, bármennyire is működőképesek a hétköznapokban, mert más a működés, és a más a végső szabadulás. Az ösvényt egy világfeletti tudatállapot követi, a „gyümölcs” (phala), mely egy pillanatra engedi megízlelni a nirvána állapotát, mielőtt visszaszállnánk a világi tudatosság szintjére. Itt ez a gyümölcs a folyamba lépés gyümölcse, és aki ezt tapasztalta, az a folyamba, a Dharma áramlatába lépetté válik. Az ilyen személynek az ősi tanítás szerint még hét életet le kell élnie, még el kell égetnie a maradék kötelékeit, mielőtt szabadul.
• Folytatva a belátó elmélkedés gyakorlatát, tovább munkálkodva a szerzetes belép a második ösvényre, az „egyszer visszatérő ösvényére” (sakadágámi magga): Ez nem törli el, de meggyengíti a következő három szenvet, a mohóságot (érzéki vágy), az ellenszenvet és a hamistudatot (finomanyagi létezésre irányuló vágy). Az érzéki vágynak nem csak az a rabja, akit testi vágyak hajtanak, hanem aki bármilyen élethez kötődő, érzékekkel, tudattal felfogható jelenséghez ragaszkodik. Az ellenszenv nem csak a harag, hanem bármilyen jelenségnek az elutasítása, és ebből következően én-természettel való felruházása: aki vágyik vagy ellenszenvet érez, az kettétöri a világot énre és nem-énre. A hamistudat annak a vágya, hogy ha énnel nem is, de lélekkel rendelkezzünk. Aki ezt hiszi, az ént elutasítva egy másik bálványt kelt életre, és a lélekben ugyanúgy saját egyéni túlélésének zálogát látja. A finomanyagi létezésre vágyó lény a világban talán már nem, de valamely isteni világban még újra kíván születni, ezért ez a szennyeződés veszélyes és alattomos. Ennek az ösvénynek a gyümölcsét megízlelve a gyakorló egyszer visszatérővé válik, és már csak egyszer születik vissza ebbe a világba.
• A harmadik ösvény a „vissza nem térő ösvénye” (anágámi magga): Itt törlődnek el végleg az érzéki vágy és a rosszakarat, ellenszenv béklyói, melyek többé nem merülnek fel, és a gyakorló előtt már csak az utolsó öt, finomabb, szellemibb szenv leküzdése marad feladatként. Többé nem tér vissza ebbe a világba, az utolsó életét éli ebben a formában. Ha nem éri el ebben az életében a negyedik szintet, akkor egy „magasabb”, „isteni” világba születik újra, és onnan éri el a célt.
• A gyakorló elérkezik a belátó megértés csúcspontjára, és belép a negyedik ösvényre, az „arhatság ösvényére” (arahatta magga): Ezzel elszakítja az öt, még megmaradt béklyót. Már nem vágyik finomanyagi létezésre, és nem akarja a lelkét megőrizve átmenteni. Nem vágyik anyagtalan létezésre sem, tehát nem akar anyagtalanul, szellemi vagy szellemfeletti, akár isteni síkon sem létezni. Eltűnik belőle az önhittség legnemesebb formája is, és nem látja sem eddigi erőfeszítéseit, sem eredményeit, még ezekre sem tekint sajátjaként. Többé nem nyugtalan, bármi történik is, kerüljön akár illúziók közé, mennyekbe vagy a poklokba, szép vagy kietlen vidékekre. Végezetül örökre eltűnik belőle a szellemi vakság kialakulásának még a lehetősége is, látása tiszta, teres és nem ütközik akadályba.

Arhatként kerül ki a csapdából, győzedelmes harcosként: elvégezte, ezért elvégeztetett. Megízleli az arhatság gyümölcsét, teljesen megszabadult. Többé már nem az Ösvény gyakorlója, hanem annak élő megtestesülése. Ő halad az Ösvényen, és az Ösvény halad őbenne. Élvezi gyümölcseit, és megvilágosodottan, végső megszabadultságban él tovább.

Barátaim: befejeztük az Ösvény megbeszélését, majdnem egy évbe telt. Legmagasabb csúcsai, beláthatatlan távlatai elkedvetleníthetnek minket, és úgy gondolhatjuk, hogy számunkra mindezt reménytelen elérni. De ne feledjük, hogy a következő lépés lehetősége mindig adott számunkra, és minden rendelkezésünkre áll gyakorolni. Az Ösvény végigjárása mindenki számára létező lehetőség, és nem kötött időhöz: néha meglepően sokat lehet haladni egy ihletett pillanatunkban is. Ráadásul könnyen lehet, hogy úgysem ússzuk meg, mert vagy itt, vagy valahol máshol el kell végeznünk ezt a feladatot. Akkor már inkább itt és most, miért halogatnánk. Csak két dolgot kell tennünk: elkezdeni, aztán folytatni. Aki következetesen gyakorol, nem feszülve, de kitartóan, az eléri a célt. Ez a Dharma, az örök törvény.