Két részben foglalkozunk az emberi értelem áthághatatlan határával.

Minden vallás teológiája eljut addig a pontig, ahol feladja az isteni személy megismerésének reményét, mert belátja, hogy egy nálunk végtelenül nagyobb hatalommal és értelemmel bíró létezővel áll szemben. Ezután választhat, hogy a hit vagy a kiábrándultság útját követi, de ez témánk szempontjából nem fontos. Mi most az áthághatatlan korlát létét állapítjuk meg. Az isten, vagy bármely végső válasz megtalálásának lehetetlenségét. Ahogyan nem érti, és nem tudja gyakorolni az erkölcsöt az ostoba ember, mert ész nélkül durva és kegyetlen lesz, úgy nem emelheti lelkét az égig, aki nem érti azt. Sőt, állítjuk, hogy mivel egyetlen rendszer sem tökéletes, ezért eleve lehetetlen bárminek a teljes megismerése, hiszen a rendszerekből hiányzik a változatlanság és a végső kohézió. Tovább megyek: állítjuk, hogy semmit sem lehet megismerni sem teljesen, sem részleteiben, nem lehet kiszámítani a folyamatok eredetét és végét. Bármilyen tudás a priori és posteriori értelemben is lehetetlen.

A matematikában létezik egy elv, amit a logika mindenható könyörtelensége ellenében dolgoztak ki. Egy időben a logika feltétlen igazságában, és az élet minden területén, még a spiritualitásban való alkalmazhatóságában is vakon hívő matematikusok elleni érvként fogalmazták meg azt a tételt, amit józan ésszel könnyű belátni: bármely következetes formális elméletben megfogalmazható számtalan igaz állítás, de ezek csak az adott rendszer törvényein belül bírnak igazsággal, továbbá ezen állítás másik fele, hogy ezeket az igaz állításokat a rendszer törvényeivel sosem leszünk képesek bizonyítani. A józan, hétköznapi ész is érti, hogy egy rendszer bár lehet tökéletesen koherens önmagán belül, belső kapcsolatait, összefüggéseit axiómákká lehet fejleszteni, magában támadhatatlanná és kikezdhetetlenné válhat, azonban igazságai elporladnak egy másik rendszerbe, más környezetbe, más szabályok mentén kifejlődött homeosztázisba helyezve. Ugyanígy tapasztalható, hogy egyetlen rendszer sem képes önmagát csak saját eszközeivel bizonyítani. Mindig szüksége van egészének vagy részeinek igazolására külső, nálánál bonyolultabb, fejlettebb intellektusra. Egyetlen rendszer sem ismerheti meg teljesen önmagát, csak a nála alacsonyabbrendűt. Így az ember is elvileg teljesen megismerhet egy követ vagy egy bogarat (vagy mégsem, de ezt most ne nyissuk ki), de önmagát sohasem, egy nála hatalmasabb elmét pedig biztosan nem.

Az önmagát bizonyító rendszer képtelenség, akár, mint az örökmozgó gép. Egy belső paradoxonoktól és ellentmondásoktól teljesen megtisztított rendszer nem bizonyíthatja állításait csak a saját eszközeivel. Ez egy ontológiai jellegű korlát. És hát bármit veszünk, rendszert, élőlényt, elmét, elméletet, tudatot, mindre igaz, hogy igazságára még ő is csak kívülről, más rendszerek igazságainak használatával láthat rá, ameddig értelme bírja, majd korlátaihoz érkezvén nem jut tovább. Ebből az is következik, hogy a bizonyításnak vannak korlátai, de a rendszereknek nem; mindnél van nagyobb. Ez a mi tapasztalatunk, embereké, de ez is lehet, hogy csak korlátoltságunkból fakad.

Persze közben rendszerekben és rendszerek között élünk, és látjuk működésüket. Tökéletes párhuzamos nem létezik, de a vonatok mégis futnak a sínpárokon; tökéletes gömb nem létezik, de a csapágygolyók mozgást alakítanak át. A tökéletesség hiánya nem a használhatatlanságot jelenti sem elméleti, sem gyakorlati értelemben, hanem a tovább nem fokozhatóság hiányát, az állandóság hiányát, és annak az állapotnak a hiányát, amelyben a belső törvények annyira kikezdhetetlenek, hogy a külső erők is megállnak a jelenség, elmélet vagy létező határainál.

Persze egy rendszer igazságai lehetnek nagyon erősek és koherensek. Az ilyen előtt meghajol a külső erők nagyobb része. Igaz ez a tudatokra is. Egy kisebb erejű értelem legfeljebb azt képes bizonyítani, amit tud. Egy magasabb értelem azt bizonyít, amit akar. Persze egy efféle értelem hiányosságait egy nagyon fejlett intellektus átlátja, de a legtöbb nem. Egy ilyen tudat, egy ilyen ember előtt meghajolnak a többiek. Ezzel a képességgel könnyű rosszra törni, ami viszont ostobaság. Nézzük meg a történelem nagy és tehetséges hódítóit, világot megváltoztató tudósait, vallásalapítóit, és lássuk, rendszereik idővel meginogtak, ledőltek, még ha át is formálták jelenüket és a jövőt. A legjobb, amit tenni lehet egy magas belátásra jutott értelemmel, ha „maga ellen fordul”, és erejét önmaga leleplezésére használja. Bármilyen kifinomult egy rendszer, egy tudat, egy ember, egy isten, sosem jut túl saját korlátain; az áttört korlát illúzió, csak egy sosem volt akadály legyőzése, egy gát átlépése, ami igazán ott sem volt. Semmi nem törheti fel nem csak az örök titok pecsétjét, de semmi nála nagyobbat sem, legfeljebb önmagán belül forog, és a maga világának óriás hatalmú, elveszett uralkodójává válhat.