Az előző bejegyzésben egy olyan gyakorlatot tanultunk, ami már több területre is kiterjeszti a figyelmet, mert a légzés nyugodt ritmusán kívül a cikázó gondolatokat is bevonja vizsgálódásai körébe. Kipróbáltuk, hogy milyen tapasztalatban lesz részünk, ha kiszámíthatatlan, általunk irányíthatatlan késztetésekkel rendelkező világot próbálunk meg felülemelkedett nyugalommal szemlélni a részvétel és a befolyásolás igénye nélkül. Kipróbáltuk azt is, hogy milyen felemelő érzés nem tapadni a sebesen rohanó, magukhoz hívogató gondolatainkhoz, hanem engedni őket szabadon felmerülni és eltűnni. Nehéz gyakorlat, egy életen át fejleszthető, egészen a megvilágosodásig. A mai gyakorlásunk eggyel tovább lép, ami azonban nem azt jelenti, hogy nehezebb lesz, mint az előző, mert a saját belső világunkat kívülállóként megfigyelni éppen elég nehéz, hanem azt, hogy más területre helyezzük a hangsúlyt: eddig befelé figyeltünk, most kinézünk a közvetlen környezetünkre. Ülj le a meditációdhoz az előzőekben tárgyalt módon (101. és 126. bejegyzés), és próbáld meg a következő gyakorlatot.

Az életben rendszeresen kerülünk kényelmetlen, zavaró, nekünk nem tetsző helyzetekbe: nagy a zaj, késik a busz, munkahelyi elvárásoknak kell megfelelnünk, feszültség adódik a családban, nem tetszik a minket körülvevő környezet. Ilyenkor az érzékeink olyasmit tapasztalnak (a buddhizmus szerint a tudat a hatodik érzékszerv a látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás mellett), amit elkerülnénk, amiből szabadulnánk. Máskor ennek ellenkezője történik, és élvezzük környezetünket, jólesően fogadjuk a beáramló érzeteket. Az ingerekre tapasztott címkékről, ítélkezésünk gyakorlatáról már sokat beszéltünk, ezért ezt most nem tárgyaljuk ismét. Ehelyett arra biztatlak benneteket, hogy üljetek le, és figyeljétek meg most magukat a puszta érzeteket ítélkezés nélkül, őszinte érdeklődéssel. Tehát ne a saját reakcióidat, gondolataidat figyeld most, hanem a külvilágot a maga nyers őszinteségében, a rájuk aggatott címkéid súlya nélkül.

Itt persze szintén könnyű görcsössé válni. Abbéli igyekezetedben, hogy saját szűrőid nélkül figyelj, általában hamar visszatérsz saját tudatod vizsgálatához, és korholod magad, ha mégis ítélkezel, vagy dicséred, ha egy tiszta, nyitott pillanatodra lelsz. Nehéz volt elszakadni a gondolataidtól, mikor a légzésedet figyelted, majd nehéz volt nem tapadni hozzájuk, mikor őket figyelted, és most ugyanúgy megterhelő nélkülük, csak a világot szemlélni. Ha azon kapod magad, hogy újra a tudatod rángat, ne bosszankodj, hanem ahogyan korábban a légzéshez, most úgy szelíden a külvilághoz tereld vissza a figyelmedet. Semmi baj, nem könnyű kidugni a fejünket saját világunkból. Tehát figyelj kifelé, és kövess valamit. Eleinte egyszerűbb csukott szemmel egy érzetre vagy egy hangra figyelni. Érezd, ahogyan nyom a szék, vagy az ülőpárnád. Érezd a föld nyomását magad alatt, a ruhádat a bőrödön. Aztán, ha itt már eleget időztél nyugodtan, komoly figyelemmel, akkor kövess egy hangot. Becsukódik egy ajtó, elmegy valahol egy autó, valaki köhög, beszélgetnek: te fókuszálj teljes, de ellazult figyelemmel a hangra, és maradj vele, de ne értékeld, ne állapíts meg róla semmit. Az érzet csak érzet, a hang csak hang, semmi más. Figyeld a hangot, és ha elhal, engedd el, ne menj vele. Ne pásztázz, csak ülj, és ha egy érzet érkezik a tudatodba, csak szemléld, hagyd mozogni, hadd tegye a dolgát, majd engedd elmúlni azt is. Ha jól csinálod, végtelen nyugalom és ellazultság lehet az eredménye egy idő után az „én” állandó magyarázásától és méricskélésétől mentes figyelemnek.

Legyél a hanggal, ne fűzz hozzá megjegyzést, barátkozz meg vele. Egyik érzet sem kellemes, sem kellemetlen, csak mi tesszük őket azzá. Mikor a hang távozik, menjenek vele a félelmeid, a feszültségeid, a haragod, a szégyened. Használd a hangot, hogy összeszedett, mégis laza légy. A zavaró érzetek többé nem zavarnak, a kellemesek többé nem bódítanak, ha okosan nézed őket. Ha mégis rájuk tapadsz, akkor se merevedj be, csak figyelj, szemléld kicsit a tapadást, és azt, hogy az milyen érzést vált ki benned. Magadat se bántsd.

Ne aggódj a siker vagy a kudarc miatt, mert nem ismerjük a méretüket és a valóságukat. Ha a gyakorlásodat tökéletesen szeretnéd kivitelezni, akkor nem érted a lényegét: ha elfordítod a figyelmed a célról, legalább végre a jelenre koncentrálsz. És ha fogékony vagy a jelenre, frissen reagálhatsz bármire, ami történik benned vagy körülötted. A lelki békéd majd széthull, aztán újra felépül, és így múlik és jelenik meg az aggodalom is. Nem érdekes, jönnek-mennek, ez a dolguk. Te derűsen figyelj.

Az életben a problémák és gondok megoldhatatlanok, bár néha az a látszat, mintha haladnánk, fejlődnénk, változnánk. Most engedd el egy kicsit a cselekvés tévképzetét, és csak legyél a hanggal, és ha lehet, egy kicsit most te ne legyél. Egyre több mindent fogsz észrevenni magad körül, ahogyan lecsillapodik benned a belső zaj, és az így támadt nyugalomban észreveszed a környezeted. Most megpihensz magadtól, kipihened magad.

Ha nem sikerül most, hát nem sikerül. Semmi gond, ez ugyanis nem feladat. A feladat erőlködés, harc és ítélkezés, de te most a buddhák módszerét gyakorlod, ezért nem görcsölsz, és nem ítéled meg sem a világot, sem magadat. Nem lehet a világot addig elfogadni, amíg magaddal hadilábon állsz. Nem a jót készülsz elfogadni és a rosszat elűzni, hanem a jó és a rossz tévképzetétől próbálsz éppen szabadulni, mert most magasabbra néztünk, mint a szentté válás vagy a világ megváltása: mi most érteni akarjuk a dharmákat.