Hétmilliárd éve nézem a tájat. Hétmilliárd emberöltőn át fürkésztem, honnan jössz majd. Hétmilliárd kalpa telt el, míg vártam itt a kapuban, derűsen és türelmesen, hogy felbukkanj. És már látom az árnyékod. Végre, közeledsz. Ebben a világban az időt csak azok mérik, akiknek a káprázat otthon, a köd valóság. Mind testvéreim, itt sürögnek körülöttem, észre sem vették, hogy kivontam magam játékainkból. De a ház építésében részt vettek ők is. Végül együtt várunk rád, ha nem is tudnak rólad.

Elrepült a hétmilliárd világfordulat. Megtörtént és nem hagyott nyomot. Csillagok miriádjai éledtek, lobogtak, teremtettek és hunytak ki. Mind testvéreim és barátaim, velük születtem, velük haltam, velük lakozom. Meg kellett volna öregednem, de nem engedte meg a romlást a várakozás derűje. Megérte. Persze, sérültem és gyötrődtem, de hát te tudod, ki nem sérül, kinek nem fáj! Az egész nem érdekes, még a rád való várakozás sem érdem, magam döntöttem így. Nem játék, nem teljesítmény, nem ajándék. Nem vagy ajándék. Csak teremtő. Te teremted, mi használjuk, és mind, ki mozog, mind, ki forog, mind, ki fénylik, mind betölti szerepét. Elkezdjük, megvalósítjuk, nem fontos. Én azért megvártalak. Hozzád valahogyan mégis hű vagyok. Tetszik, ahogyan intézed a létezés ügyeit, ahogyan a fényes, könnyű szálakat szövöd, ahogyan lélegzel, és elengeded, bevonod, fénnyel töltöd és megölöd a kerengőket. Megvártalak, úgysem volt már a kapuban senki.

Elkészítettem a helyed, hétmilliárd éve vár rád. Most hagyd őket, megvannak nélküled. Rakd le csomagod, ott tudsz mosdani, bent találsz ételt. Igen, étel, lelkek marcangolt maradéka, hús és fájdalom, mégis mit vártál? Szeretlek, azért vagyok dühös. Persze, tudom, káprázat, értem, de azért mégis csak belehaltunk, mégis csak vártunk rád.

Maradsz egy kicsit, vagy mész tovább? Nem fontos, hogyan döntesz, bármikor képes vagyok hétmilliárd kalpát várni, hétmilliárd univerzum születését, forgását, zaját és pusztulását végignézni. Idő, tér és létezés káprázata már nem köt, de hozzád még ragaszkodom. Ezt meg kell oldanom.

Egyedül a fényben hétmilliárd éve. Egyedül a köröttem lévő sürgésben, születés és halál végtelen körében, középen, mozdulatlan, hétmilliárd emberöltőn át. Egyedül a folytonos keletkezés és elmúlás árnyai között, hétmilliárd kalpa óta, míg mellettem minden megéli létezését. Bármeddig képes vagyok így maradni. Most sem tudtunk megbeszélni mindent, hát megvárlak. Egyszer újra el fogsz jönni. De ha közben vége, ha megtörténik az utolsó kiáradás, kérlek üzenj, vagy gyere el értem, hogy ne maradjak egyedül és örökre itt, rád várva, a kiürült díszletek és végleg eltakarított romok között, vakon, sötétben, fénynek látva a semmit, és hétmilliárd univerzumnak észlelve a befejezett időt.