Repülni láttam roncsokat. Alig alakot öltő, nyákos, vonagló teremtményeket láttam megszületni saját elhagyott petéikből, nagy leveleket kinőni a földből, elhagyott tájak, udvarok és gyárak helyén. Körbefolyt a fekete víz, sárrá áztatta a földeket, és a lábam beleragadt a lehúzó mocsárba. Sötét ég alatt, távol a naptól, idegen bolygón, egyedül. Rám zárult magányom.

Repülni láttam holtakat. Szeretőket, vadakat és prédáikat. Forogtam a változás szent iszonyatában, egek és szférák magasában, messze lent elterülő földek fölött, egyedül. Rám zárultak érzéseim.

Repülni láttam az időt. Torzómmal játszott, születésemmel és halálommal, szerelmeimmel, veletek, drága szent kötelékeim. Felemelte és elejtette mindenem, kifacsarta és összetörte vágyaim, törekvéseim. Rám zárult, mint fal, mint egy börtön.

Repülni láttam a teret. Lélegzetemmel kitöltöttem, gondolataimmal magamhoz öleltem, eszméimmel értelmet adtam neki, de most felzabál. Megöregedtem, és elveszítve mindenem, csak szerelmeim emlékét hagyta nálam. Rám zárul, mint a pokol.

Ingatag a talaj, és az univerzum a fájdalmammal van tele. Bármerre nézek, magamat látom, a torzót, a vonagló teremtményt, az elhagyott létezőt. Nekem az idegen mocsár is csak álom, mert érzéseim elégtek, tudatom elporladt, kiégett tetemem az erők martaléka. Kívülről szorít valami, belülről rág, szorító fogás van a szívemen. Lélegzetem elakad, tudatom beszűkül, a mindenség összeroppant. Nyomás és szorítás, prés, fojtás, mintha rám nehezedne az egész, magasztos ég, és egyedül viselném a teljes teremtés súlyát. Összenyomnak saját érzéseim, saját elmém, saját tudatom, mintha a világ súlya nehezedne rám. A világé, csillaghalmazoké, fekete lyukaké, a sötét anyagé, mintha a kicsiny alkotórészek együtt nehezednének rám a roppant súlyú képződményekkel együtt. Fuldoklom, emelném a terhet, segítséget kérek, de üres az ég. Ti sem vagytok sehol. Végig egyedül voltam.

Repülni látok roncsokat. Egy zárt iszonyban, a végtelen szélén fúrt rettenetes, rám szabott és örök fémlyukban üvöltök, amíg nem záródik rám végleg a lyuk fedele. Nem tudok majd meghalni sem. A szenvedés megfogalmazhatatlan, mert örök, mert a reménytelensége a lényege. Az isten nem segíthet, mert maga is rab. Ti nem segíthettek, mert nem tudtok rólam. Egyedül, itt a végén, túl időn és téren, túl az elmúlón és az örökön, kiút nélkül, csak elfeledve, gonosz szándék és akarat nélkül, a tér és az idő törvényeinek engedelmeskedve, a zárt fémlyukba szorítva mozdulatlanul, ahonnan még az üvöltés sem hallatszik ki a rideg, végtelen és kietlen űrbe. Örökre itt maradtam.