Az emberek gyakran hirdetik, hogy hisznek valamiben. Erre kényesek, büszkék, nem bocsájtják vitára, és elvárják, hogy meggyőződésüket mások tiszteletben tartsák. Lehet az a hit ezotéria, horoszkóp, isten, tudomány, természetgyógyászat, vallás, babona, bármi, a hívő kijelentést tesz, melynek feltétlen elfogadását várja. De én azt állítom, hogy az emberek nem hisznek, illetve alig néhányan, valamint azt is, hogy a hitvalló szavak csak szavak, és a legtöbben azt sem tudják, mit beszélnek.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy ebben a bejegyzésben is az ember megismerési módszereiről, tudatáról beszélünk, tehát nem az oly sokféle hiteket minősítjük, és nem is az embert, hanem bemutatjuk, hogy a Földön, az adott feltételek között, évmilliók evolúciója során létrejött emberi faj megismerési eszközei mire alkalmasak, hogyan tudunk élni velük. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy éber tudatossággal megvizsgálva az elme eszközeit láthatjuk, mennyire óvatosnak kell lennünk kijelentéseinkkel, biztosnak érzékelt tudásunkkal, érezni vélt hiteinkkel. A Buddha tanítása kevésbé konkrét ismereteket, inkább hatékony módszereket ad, hogy magunk tehessünk szert végre valódi, az elme és a lélek által meg nem hamisított tapasztalatokra.

Arról már sokat értekeztünk ezeken az oldalakon, hogy tudásunk, melyet az érzékszerveinkkel, elménkkel, az öt halmazon átszűrve szerzünk, illúzió-alapú, káprázat-lényegű, a mi emberi megismerési lehetőségeink formátuma szerint kódolt, és még egymással sem tudjuk maradéktalanul megosztani a kódolás és dekódolás során fellépő torzulások, a tudatok közötti teljes és végleges átjárhatatlanság miatt. Ezt a tényt sokan felismerik, sokan nem, de szándékosan vagy öntudatlanul próbálják kijátszani, és lelkük végtelenné tágítását, a más lényekkel való kapcsolatépítést, összeolvadást, a tiszta és tökéletes megismerést nem tudásuk bővítésével, hanem a lelkükön keresztül, hit által szeretnék megvalósítani. A hiteket hirdetik vallások és tévtanítók, és szinte semmit sem kérnek érte cserébe, mert vagy isteni kegyelem, vagy emberi döntés által könnyen elérhetőnek állítják be. Míg a tudás megszerzése fáradtságos, nehézkes és bizonytalan útnak tűnik, addig a hit általi megismerés, urambocsá’ üdvözülés viszont egyszerűnek. Elég fát ölelni, szépen viselkedni, gyülekezetbe járni, jógázni, reikizni, napba mosolyogni, felebaráti szeretetet hirdetni, önmagunkat megtalálni, meditálni stb., ami azt sugallja, mintha a tisztességes polgári élet, az érzelgősség, a magunktól való elérzékenyülés maga lenne az üdvösség. A hit azonban ilyen formában gyanúsan olcsónak tűnik, túl könnyűnek, olyan, mintha… járna nekünk, mintha elég lenne kijelentést tennünk róla, mintha nem a világ legnehezebben elérhető, legdrágább kincse lenne.

Azonban a hit egy képesség, valamilyen tudás. Ha a hit csak egy döntés lenne vagy kegyelem, és megkerülné az intellektust, ha működne az értelem segítsége nélkül, és kizárólag lelki vagy isteni eredetű, akár transzcendens vagy velünk született képesség lenne, akkor lehetne hite az újszülöttnek is. De könnyű belátni, hogy a hit gyakorlásához sok mindenre szükségünk van. Először is meg kell tanulni egy anyanyelvet, meg kell fejteni annak a jeleit, fonémáit, és képesnek kell lenni azon a nyelven értelmesen kommunikálni. Nem árt, ha képesek vagyunk felfogni az írott szöveget, azaz hallottunk már elbeszélést, megértjük a történeteket, amik adott hitről beszélnek. Aztán fontos némi asszociációs képesség, szükséges emberi intellektus, összetett gondolkodás. Fontos a megfelelő környezet, tanítók, támogatók, fontos még, hogy ne legyünk agyalágyultak, imbecillisek stb., tehát egy sereg olyan értelmi erőforrással és környezeti tényezővel kell rendelkeznünk, ami jelen ismereteink szerint a széles univerzumban nem gyakori, és közel-távol csak a mi fajunkra jellemző, ebben a naprendszerben biztosan. Látjuk, hogy a hit gyakorlásához komoly tudásra van szükségünk, és sok-sok munkára.

Ugyanez igaz fordítva is. A tudás, mint sokszor megállapítottuk, alapjaiban ingatag, hamis illúzió. Nem létezik objektivitás, és mint már korábbi bejegyzésekben megállapítottuk, a megismerés lehetetlensége, az „én” körülhatárolhatatlansága miatt szubjektivitás sem, ezért a tudással szerzett ismeretek elfogadásához, törvénnyé, szabállyá, egyáltalán ténnyé szilárdításához jelentős mennyiségű hitre van szükség. A tudást folyamatos változékonysága ellenére állandónak, látszólagos szubjektivitása ellenére univerzálisnak, az éber vizsgálat előtt feltáruló megalapozatlansága ellenére szilárdnak látjuk, amihez hit szükséges, mely okból aztán a tények felett legalább annyi indulatos hitvita zajlik, mint a hittételek felett.

Természetesen most sem állítom, hogy a tudás és a hit csak azért, mert számunkra tökéletesen meg nem ismerhető, azért nem is létezik, a Buddha sem így értette. Csak azt állítom, hogy amit mi annak hívunk, bátran és könnyedén, az homokra épült kastély, buborék és csupa illékonyság.

Tehát a hit nem olcsó, nem magától értetődő, nem szerezhető meg könnyen, és vonatkozik rá ugyanaz, mint a tudásra: egyéni, mással teljesen és tökéletesen meg nem osztható, közös átélése csak a szavak szintjén lehetséges, még magunk számára sem teljesen megfogalmazható. Számtalan intellektuális és környezeti feltétele van, megszerezni pedig még nehezebb, mint a tudást, hiszen abból következik.

Tekintsünk el a hit és a tudás ingatag, látszólagos voltától, és szorítkozzunk a hétköznapokban használt értelmezésükre. Kijelenthető, hogy a tudás legalább tanulható: iskolákban oktatják, gyakorlott emberektől elleshető, könyvekben leírják, tapasztalati, kísérleti módszerekkel mérhető. Ismérvei szerint a tudás bizonyítható, megismételhető, adott körülmények között kiszámítható, működőképes, független a megfigyelőtől stb. A hitről mindezt nem mondhatjuk el. A hitről is megállapítottuk előbb, hogy voltaképpen tudás, de azzal ellentétben nem bizonyítható, nem mutatja kísérlet, lényege nem, csak szertartásai leshetőek el, kiszámíthatatlan, és semmi nem támasztja alá. Ez természetesen nem jelent minőségi különbséget a tudás és a hit között, mert állítjuk, hogy a kettő ugyanaz: a tudás is hit, és a hit is tudás, szétválasztásuk mesterséges. Minden hitben van ismeret, még a szentekében is, és minden tudásban van misztikum, még az ateistákéban is. De a hit nagyobb kihívás elé állítja gyakorlóját, mert a tudás hívője rámutathat könyvekre, laboratóriumokra, tudományos eljárásokra, a hétköznapok összes tapasztalatára, számtalan bizonyítékra, míg a hit megvallója csak a ködre mutathat: szent könyvekre, csodákra, horoszkópra, chi-re, kézrátételre, és főleg a legingatagabb bizonyítékra, saját véleményére. Arra most nem is térünk ki, hogy a tudást valló legalább kénytelen több-kevesebb ismeretet szerezni, hogy érvelni tudjon, míg a hit megvallói gyakran nem veszik a fáradtságot, hogy tanuljanak hitükről, csak kijelentik, mintha a világ legbecsesebb, legritkább kincse, az igaz hit, csak egy olcsó, talmi üveggyöngy lenne, ami az utcán bárhol fellelhető.

Állítom, hogy a hithez nagyobb erő és több tudás kell, mint a tudáshoz, mert olyan dolgot hisz, azaz tudni vél, aminek nincs bizonyított, vagy a mindennapokban állandóan tapasztalt alapja. Aki mindezek ellenére nem a tudás útján, hanem hit által képes tapasztalni, megismerni, megérteni, világosodni, üdvözülni (persze valóban, nem csak szavakban), az olyan hatalmas tettet visz véghez, ami csak kevesek, csak a legkiválóbbak számára lehetséges.

Aki banális, együgyű dolgokra mondja rá, hogy hiszi, legyen az horoszkóp, ezotéria, vagy négy hetes tanfolyam alatt elsajátítható természetgyógyászat, az csak felelőtlen, és fogalma sincs, mit beszél, milyen erőkre, milyen végtelen bölcsességre hivatkozik, milyen képességeket tulajdonít magának. Aki istenre, üdvösségre, örök életre, a világ legrejtettebb és legfontosabb titkaira mutat rá, mint hitére, miközben az egészről fogalma sincs, az fel sem fogja, mennyire pimasz és merész.

Eme tévedések következménye nem valamiféle bűnbeesés, csak egyszerűen a tévedés. A világ a Buddha szerint a nemtudás állapotában van, és ez alól természetesen az ember sem kivétel. Tudásunkat időnként megkérdőjelezzük, arra még talán hajlandóak vagyunk, de én biztatom kedves Olvasóimat, hogy időnként vizsgáljuk meg a hiteinket is, mert mindkettő esetében a megszerzésükre irányuló késztetésünk ugyanaz az evolúciósan kódolt törekvés a bizonyosságra és a biztonságra, továbbá lényegükben, végső megállapításaikban szintén egyformák: nemtudás-alapúak. Tudásunk és hitünk nem a vizsgált, ismerni vélt tárgyról beszél nekünk, hanem végig önmagunkról, saját természetünkről és működésünkről.