Boldog vagyok vagy szenvedek, de tisztelem érzéseim, és hálát érzek észleléseimért, mert élmények, bölcs tapasztalások. Az vagyok, amit most éppen érzek, semmi más.

Nyugodt vagyok, szerény és kiegyensúlyozott, mióta elértem határaim. Istennel a széleken lehetséges találkozni. A határoknál időzik, ott néz táguló tekintettel maga is a csodára. Hogyan is lehetne másképpen isten? Hiszen határai vagy a tágas messzeségbe, a halandók által érzékelhetetlen távolságba vesznek, olyan messzire, ami nekünk a végtelen, vagy közeliek, de olyan nevet és formát adott nekik, ami elrejti előlünk korlátait. Persze Isten korlátolt, titka és szégyene, hogy vannak határai az elérhetetlen űrben, hogy anyaggal kufárkodik, hogy lelkekkel üzérkedik, érzelmekkel játszadozik, akarat és vágy emészti. Olyan magányos a végtelen! Mikor a kezét fogom, magam is beleborzongok a kozmikus egyedüllétbe. Nem haragszom rá. Mind teremtettünk volna a helyében.

Mindegy, milyen messze nyúlik befolyásod. Ez itt ugyanaz a kör, ugyanaz a tér, a törvények ismertek, nem alkalmazkodnak lelkekhez. Istennek és nekem ugyanaz elérhetetlen. Ám mindketten figyelünk és tanulunk, szemléljük a mélyről burjánzó, igéző, lüktető, ívben hajló, vonzó csodát, melynek határai feloldódtak, ezért végtelen nagy és végtelen kicsiny. Imádjuk óvó figyelemmel a nem alkuvó, nem alkalmazkodó, nem teremtett és nem teremtő, kinek andalító és halálba ringató, kinek szikrázó és sugárzó, lélektelen, fénnyel és sötéttel kitöltött, magába ölelő szerelmes szimfóniát, a roppant semmiséget, a mindentől mentes, mindent tartalmazó üres betelítettséget, a széthulló és magába visszataláló érvényt és törvényt, mindenek anyját és gyilkosát. Ami betölti az univerzumokat, oly hatalmas, ami betölti az atomok roppant réseit, oly apró. Alig lélegezve, visszafojtott figyelemmel, Istennel kéz a kézben, a létezők fölé emelkedve és mind alá süllyedve, boldogan születve és rettegve, a halálba hullva csak Őt néztük mindvégig. Őt és csak Őt.

Te megölhetsz. Tőled nem megalázó, a te kezedből nem veszteség, nem elhullajtott lényege lényeimnek. Nem veszel el semmit, hiszen sosem adtál semmit. Csodálatos volt belőled születni, és a végén beléd visszabújni, magamba temetkezve egyesülni veled. Már itthon vagyok, de kérlek, ne felejts kint senkit, hívd be az élőket mind, és ne hagyd kint Istent sem, mert jobban szenved nálunk, magánya és ideje mérhetetlen ürességében.

Bár hihetném, hogy ezzel vége! De tudom, hogy folytatjuk, mert van, aminek te is rabja vagy.