Rendkívül izgalmas részekhez értünk. A következő időszak bejegyzéseiben tisztázni fogjuk a magunk szerény eszközeivel a Buddha Tanításának célját és értelmét, majd összefoglaljuk néhány rövid mondatban. Annyira röviden, hogy azt kis batyuként mindenki magával vihesse, és szívének legbensőbb zugában őrizhesse, ha a világban eltévedve a dukkha megérinti. A most következő bejegyzések némelyike rövidebb lesz, hogy a kis csomagokban érkező információ segítse a befogadást. Akit a Buddha Tana komolyan érdekel, azt kérem, hogy a Tanítás részletein gondolkozzon el, fogadja magába, és ha teheti, építse be meditációjába.

A Buddha nem volt filozófus. A Buddha nem volt teológus. A Buddha a szenvedést megszüntetni jött, a dolgokat felismerni, a kizökkentet a helyére billenteni.

A buddhista irodalom hatalmas, tele elvont gondolatokkal, tételes felsorolásokkal, nehezen érthető utalásokkal, példákkal. Elsőre érthetetlennek tűnő nyakatekert fogalmak tarkítják, és az ember eleinte hajlamos kizárólag az elme eredményeinek, a gondolat termékeinek tartani ezeket. A kezdő gyakorló könnyen hiheti, hogy a buddhista művekben található igazságokat az emberi ész fedezte fel, majd szintetizálta, és elénk tárta ebben a nehezen feldolgozható formában, hogy aztán sok tanulással feltörhessük a titkot, és az intellektus útján megszülethessen bennünk a belátás. És való igaz, a megértés első mozzanata, főleg a mai, racionalitásra épülő világunkban az intellektuális, vagy hívhatjuk úgy is, fogalmi belátás. Módja, hogy meglévő nézeteinket a Tanítás fényében megvizsgálva belássuk azok ingatag, hamis látszat-voltát, majd új, nemesebb nézeteket sajátítsunk el. De ez az út eleje, a kezdő lépés, amit a lehető leggyorsabban meg kell haladnunk. A Buddha ugyanis maga jelentette ki: „Nincsenek nézeteim”.  Míg máshol (A sérülésekről, Szabbászava-szutta):

A Brahmajála Szútta (A nézetek mindent felölelő hálója) részletesen kifejti, hogy a múltról, jövőről, örökkévalóságról, a világ keletkezéséről, megszűnéséről, életről-halálról, igazságról mennyi egymásnak ellentmondó, megalapozatlan nézet kering. A nézetek aztán hiedelmeket, hiteket, vallásokat, eszméket, és aztán ellentéteket, kilátástalan vitákat eredményeznek. Ok és okozat: minél több a nézet, annál kuszább és reménytelenebb az élet. A nézetekkel nem az a legfontosabb probléma, hogy az igazságot nem, vagy alig tartalmazzák, mert nem önmagukban hiteltelenek, még csak rossz szándékkal sem vádolhatóak, mert nemes törekvés szülte őket, a megismerés vágya, és tisztelet illeti alkotóikat. A gond az, hogy ezek megismerése, használata gyakorlóikat egy vadonba, a nézetek vadonjába vezeti, ahol a fák egyre sűrűbben állnak, a szövedék áthatolhatatlan, a levegő fojtogató, és az ellentétek miatt mérgező. A kiút megtalálása, a fényre érkezés reménytelen, a vándort beborítják az ágak, és elfedik előle az eget, elrejtik az ösvényt. A nézetek vadonjába könnyű belekeveredni, és fő tragédiája, hogy az igazság helyett nagyon hamar, már az út elején az örök, vak remény, a halálfélelem, a káprázat tévedései és az ego önigazolásai válnak vezetőinkké (lásd. 2. bejegyzés). A nézeteket elvetni pusztán bonyolultságuk miatt nem lenne bölcs döntés, és inkább menekülésnek tűnne, ha a Buddha nem tudott volna felajánlani helyettük valami mást. De ő orvos volt, és mint már korábban írtuk, a jó orvos felismeri a betegséget, meggyógyítja azt, és segít elkerülni a visszaesést.

Tehát a Buddhának nem voltak nézetei, nincs véleménye metafizikai kérdésekről, azaz megállapíthatjuk: nem volt mit tanítania. Bár megvilágosodása után folyamatosan tanított, mégis azt mondhatjuk, végig csendben volt. A legnagyobb témáról, a legérdekesebb élményről nem mondott semmit, bár végig arról beszélt. Így van ez. A legfontosabbról, ami igazán és valóban megment, ami az egyetlen értelme a létezésnek, arról a Magasztos nem beszélt. És nem csak azért, mert aki nem élte át ugyanazt, mint ő, nem értheti meg, hanem azért is, mert minden szó, utalás, példa hamis, és félrevezeti a hallgatót, köti, nézethez rendeli, elképzeléshez láncolja. A gyakorlás ösvénye az egyetlen, amin át mindenki eljuthat az élményhez, ami szavakkal át nem adható. Ez nem titokzatoskodás, nem gőg, nem póz. Ez a végtelen megértés, elfogadás és szeretet mozdulata, a legbölcsebb tanítási módszer.

A buddhizmus egy nyelv, de nincs mit elmondani rajta, mert amit el szeretnénk mondani, az túl van a közölhetőség határán. Nem is metanyelv, nem sűrítmény, nem módszer, hanem leginkább csend. A buddhizmus nincs, a Buddha nem beszélt, mert nem volt mit tanítania. Ez az egyik legmélyebb igazság. Ha valamit megpróbálunk közölni ezen a nyelven, azt azért tesszük, hogy ráébresszük a másikat arra, hogy amit mondani szeretnénk, az közölhetetlen!

Ezt nem könnyű felfogni. Jó lenne azt hinni, hogy a buddhizmus egy módszer, egy írás, ami megtanulható, egy eljárás, gyakorlat, vagy bármi kézzel fogható, rendszerbe köthető. És igen, sok ilyet kínál, buzgó bőségben tár elénk testi és szellemi utakat, hogy túláradó bőkezűségével éreztesse a módszerek mögötti csendet, a Tanítás csendjét. Mi ragaszkodni szeretnénk, de a Buddha keze üres, ő nem ragaszkodik. Kinyújtott kezében nem találsz semmit, és ennél többet nem is kaphatnál.

Ha megértettük a Tanítást, megtanultuk fogalmait, a karmát, a jellegzetességeket, az igazságokat, és az üresség és éntelenség sem titok már előttünk, és műveljük gyakorlatait, akkor megtanulhatjuk a buddhizmus nyelvét, de még nem kezdtük el beszélni. És csak óvatosan, mert itt is könnyű eltévedni, könnyű a tudatlanság csendjét, a beszéd hiányát összekeverni a Buddha bölcsességének csendjével.

Legközelebb megvizsgáljuk, hogyan gondolt Tanítására, mint eszközre.